Kevés nála valószínűtlenebb tiniideál létezett a zenetörténetben. Úgy vált belőle zenei ikon, hogy nem(csak) a szerelemről, hanem a polgárjogi mozgalmak ügyeiről, a társadalmi igazságtalanságról vagy éppen a háborúkból profitálókról énekelt. Ez a politikai üzenetekkel átitatott zene a lehető legszélesebb rajongói bázist teremtette meg számára, amely hamarosan újabb korosztállyal bővül, hiszen már szerte a világon játsszák a mozik­ a róla szóló új életrajzi filmet, a Sehol se otthont, amelyben korunk egyik legnépszerűbb fiatal színésze, Timothée Chalamet­ alakítja az énekest.

„Amikor a hatvanas évek elején első sikereit aratta, nem volt több, mint egy elhanyagolt külsejű fiatalember, piszkos körmökkel, és sokak szerint krétacsikorgáshoz hasonló hanggal. Dalszövegei azonban utolérhetetlenné tették, az amerikai társadalom lelkiismeretének tartották” – írta Bob Dylanről a Nők Lapjában Beke Csilla 1993-ban.

Egy zongorával kezdődött

Robert (Bobby) Allen Zimmerman néven született 1941. május 24-én a minnesotai Duluthban, Abram és Beatrice Zimmerman két gyermeke közül az idősebbként. Apja visszafogott ember volt, kelet-európai bevándorlók fia, családja Odesszából telepedett át az Egyesült Államokba a 20. századi pogromok idején. Édesanyja egy prominens minnesotai zsidó család sarjaként született, és bensőséges, jó kapcsolat fűzte a gyerekeihez, ennek ellenére a lázadó természetű Bobby hétszer szökött el otthonról tíz és tizenhét éves kora között. Zimmermanék a helyi zsidó közösség oszlopos tagjai voltak, Bobby vallásos neveltetést kapott, tanulmányozta a Tórát és a zsoltárokat, amelyek később aztán számos dalszövegének ihlető forrásává váltak.

És bizony jól ismerte a kor népszerű zenéit is. Tízéves volt, amikor kapott egy zongorát, a hangszer csínját-bínját autodidakta módon próbálta elsajátítani, később akusztikus gitáron és szájharmonikán is megtanult játszani. Fiatalkora jelentős részét rádióhallgatással töltötte, a blues, a country és a korai rock and roll voltak a kedvencei. Több bandát is alapított, és amikor színpadra állt, a hétköznapokban visszahúzódó fiú teljesen megváltozott. Rövid egyetemi karrierje során a rock and roll helyett a folkzene kezdte érdekelni, különösen annak akkoriban induló mozgalma, amely a rock elemeivel operált. Egy 1985-ös interjúban azt nyilatkozta, azért vonzódott a folkhoz, mert az „komolyabb volt, (…) több kétségbeesést, több szomorúságot, mélyebb érzéseket közvetített”.

Kávézókban énekelt

A hatvanas évek az egész nyugati világ történelmét meghatározták. Az Egyesült Államokban az időszakot a vietnámi háború elleni tiltakozások, a hidegháborúról és az atomenergiáról szóló viták, valamint a polgárjogokért és a faji szegregáció megszüntetéséért szervezett tüntetések jellemezték, tömegek vonultak az utcára változást követelve. A folkzene is erre reflektált, így a dalszövegek erősen politikai jellegűek voltak. A folk akkori leghíresebb művelője, Woody Guthrie lett Bob Dylan példaképe,­ ­miatta utazott New Yorkba 1961-ben.

A város bohém központjában, Greenwich Village-ben telepedett le, kávézókban énekelt. Született róla egy igen jó kritika a The New York Timesban, ez pedig arra sarkallta a korszak nagy lemezproducerét, John H. Hammondot, hogy megnézze magának. Az év végére már lemezszerződést írt alá a Columbia Recordsszal, 1962-ben több művésznév után végül a Bob Dylannél kötött ki, és abban az évben megjelent első, leginkább feldolgozásokat tartalmazó albuma. Ekkor még nem lehetett sejteni, hogy a lemezcég Amerika későbbi leghíresebb szövegíróját találta meg benne.

A századik legjobb dal a világon

Dylan eleinte Guthrie nyomdokaiban járt, de hamarosan kiderült, hogy tehetségesebb, mint példaképe. Dalszerzőként következő lemezével, a The Free­wheelin’ Bob Dylannel debütált, az album az úgynevezett protest-, vagyis tiltakozódalokat emelte magasabb szintre. Ezek a számok ugyanis általában egy-egy hírt meséltek el, néha szerzői megjegyzésekkel, és volt, hogy konkrét cselekvésre buzdítottak. Nem úgy Bob Dylan zenéje! Leghíresebb protestdala, a Blowin’ in the Wind sok szempontból egyáltalán nem is tiltakozódal volt, hiszen nem említ benne konkrétumokat, és nem kínál válaszokat sem. „Hányszor kell nézni fölfelé, / Hogy előderengjen az ég? / És meddig füleljen, aki csupa fül, / Hogy meghallja: jajgatnak épp? / És hány újabb hulla döbbenti rá, / Hogy hullákból most már elég? / Ha válasz kell, hallgasd, hogy mit fúj a szél, / Csak hallgasd, hogy mit fúj a szél” – énekelte. (A dalszöveg Barna Imre fordítása – a szerk.)

Ezen az albumon már az összes dalt ő szerezte. Van, amelyik a fegyverkezési versenyt és a vietnámi háborút bírálja, van, amelyik a kubai rakétaválság és a nukleáris háború veszélyének metaforája – és ezek a számok egytől egyig a hatvanas évek ellenkultúrájának mementóivá váltak. A Blowin’ in the Wind pedig az évszázad meghatározó slágere lett, Dylant világhírűvé tette, és a Rolling Stones magazin Minden idők 500 legjobb dala listáján jelenleg a századik. Bob Dylan a generáció­jának hangja lett, rengetegszer lépett fel, tiltakozásokon és tüntetéseken vett részt, ott volt a Martin Luther King által vezetett polgárjogi menetben is 1963 nyarán. Dalai a vasfüggöny ezen oldalán is népszerűek voltak, főleg hogy a beatzenével ellentétben a hivatalos kultúrpolitika könnyebben utat engedett nekik, elvégre a Nyugatot bírálták.

Morcos sztár vagy zárkózott zseni?

A magánemberként visszahúzódó természetű énekes nem igazán tudott mit kezdeni a példakép szerepével. Krónikák című könyvében így ír erről: „A riporterek bombáztak a kérdéseikkel, én meg újra meg újra elmondtam nekik, hogy nem vagyok senkinek és semminek a szószólója, csak zenész vagyok. Erre úgy néztek a szemembe, mintha a whisky vagy a több marék amfetamin nyomait keresnék. Fogalmam sem volt, mi jár a fejükben. Később utcára került egy cikk ezzel a címmel: »A szóvivő tagadja, hogy szóvivő«. Úgy éreztem magam, mint egy kutyák elé vetett húsdarab.” (Fordította: Révbíró Tamás)