Ismertem egy apukát, akinek az volt a hobbija, hogy ha nagy vihar kerekedett, akkor beült a terepjárójába, és rótta az utcákat, hátha szüksége lesz valakinek segítségre, és általában volt is. A családja közben otthon várta.­ Egy anyuka pedig este tíz után tette fel a tűzhelyre főni a levest, és rakta be a sütőbe a gluténmentes lisztből készült aranygaluskát, hogy másnapra meglegyen a komatál, amit annak a nemrég szült kismamának vitt, akit a plébániaközösségből ismert. Majdnem kifolyt a szeme, de elkészült az étel. A családja pizzát rendelt.

– Az ilyen önfeláldozó viselkedés kifelé nagyon erényesnek és pozitívnak tűnik, de az érintett személy legközelebbi kapcsolataira, a közvetlen családtagjaira gyakran romboló hatással lehet – mondja Jung Csilla klinikai szakpszichológus, logoterapeuta. – Leginkább azért, mert nagyon sok ener­giát fektetnek abba, hogy más kapcsolatokból jöjjön megerősítés, elismerés a teljesítményükre vagy személyiségükre. Az ilyen emberek önértékelése, ha nem is mindig alacsony, de ingadozó. Időnként nagyon nagy szükségük van arra, hogy egy olyan énképet lássanak visszatükröződni, ami egyértelműen megnyerő és vitathatatlanul pozitív. A legszorosabb kapcsolatokban ez nem mindig lehetséges, ezért az ilyen viselkedés sokszor menekülés is azok elől a kapcsolatok elől, ahol az adott egyénnek a leginkább jelen kellene lennie, ahol megélhetné a kölcsönösséget, ahol tényleg találkozna a saját érzéseivel.

Bejgli mindenáron

A tünetcsoportot, amikor valaki mások érzéseit és szükségleteit szisztematikusan a saját, illetve a közvetlen hozzátartozói érzései és szükségletei elé helyezi, a pszichológiában helfer­szindrómának, patológiás altruizmusnak vagy kényszeres segítésnek nevezik. A tünetegyüttes leírása eredetileg Wolfgang Schmidbauer német pszichoanalitikustól származik, aki 1977-ben Helfersyndrom címmel könyvet is jelentetett meg róla. Nem ezt a nevet használja, de lényegében ugyanerről a problémáról beszél az emberi játszmák és a tranzakcióanalízis atyja, Eric Berne, aki megmentőnek nevezi azt a személyt, aki kényszeresen segíteni próbál másokon, még akkor is, ha az nem szükséges vagy nem kívánatos. Berne szerint a megmentőnek nem feltétlenül az a célja, hogy valódi segítséget nyújtson, sokszor inkább arra törekszik, hogy függőséget alakítson ki.

– A kényszeres segítő sokszor nem valódi szükségletre reagál, hanem amit tesz, azt inkább nevezhetnénk úgy, hogy kényeztetés – folytatja Jung Csilla. – Hadd mondjak egy banális példát! Valaki, mondjuk, karácsony előtt minden szomszédjának bejglit süt. De nem azért, mert maguk nem tudnák megcsinálni, hanem mert kényeztetni akarja őket, amire rendkívül sok energiája elmegy. Félreértés ne essék, a jó szomszédság ápolása nagyszerű dolog, de ha ez nem valós igényekre reagál, vagy ha közvetlen hozzátartozók valós igényeit emiatt nem elégíti ki, akkor ez inkább az énkép fényezésére szolgál, hogy ezzel a gesztussal kivívja a szomszédság csodálatát.

Apa kicsi hercegnője

De vajon miért válik valaki kényszeres segítővé? Christina és Walter Hommelsheim német párterapeuták, a kérdés szakértői szerint a kiváltó okok leggyakrabban a gyermekkorban keresendők: „Az extrém segítőkész hozzáállás a kiegyensúlyozatlan családi háttérnek tulajdonítható. A nem megfelelő mennyiségű szeretet, biztonság és támogatás kisebbrendűségi komplexust válthat ki az érintett személyben. Ez felébreszti benne a vágyat, hogy a segítségnyújtás révén fontos személlyé váljon. Ilyen módon már gyerekként is több elismerést zsebelhet be.” Megerősíti ezt Jung Csilla, aki még azt is hozzáteszi, hogy a helfer­szindróma gyökerei gyakran összefüggésbe hozhatók az úgynevezett narcisztikus sérüléssel:

– Kicsi korában rajongani kell egy gyerekért, ami természetes módon működik is, hogy te vagy apa kicsi hercegnője, vagy te vagy anya bátor lovagja. A gyereknek erre szüksége van. Aki azonban kiskorában ezt nem kapja meg, az lehet, hogy egész további életében ezt a rajongást akarja begyűjteni, keresi azokat az embereket, akik kritikátlanul elfogadják, lelkesednek érte. Ez nem feltétlenül jelent narcisztikus személyiségzavart, de narcisztikus sérülésnek lehet nevezni.

A segítő szakmák kihívásai

A kényszeres segítés nem egy win-win helyzet, itt mindenki veszít, gyakorta az is, aki a segítségben részesül, főként azzal, hogy a segítés benne tartja őt kiszolgáltatott helyzetében. A helferszindrómás emberek kerülik az egyenrangú kapcsolatokat. Azzal, hogy nem tudják meghúzni a határokat, és erőn felül adnak, sokszor nem tudatosan ugyan, de megpróbálják a másik embert maguktól függővé tenni. És ezzel pont azt akadályozzák meg, hogy a megsegített visszaszerezze a kompetenciáit, átélje a saját felelősségét, megtapasztalja az életvezetésében az önállóságot és az autonómiát. A segítő szakmákban gyakorta lehet erre példát találni.

– Mi, pszichológusok azért dolgozunk, hogy feleslegessé váljunk. Tehát hogy eljussunk oda, hogy a kliens egyedül akarja vezetni az életét, menedzselni a dolgait, és az nyilván nem jó, hogyha a tevékenységünk arra irányul inkább, hogy bent tartsuk őt a segítő folyamatban. Mert lehet, hogy a segítőnek ez a könnyebb, jól kijönnek a kliens­sel, ami növeli a pozitív énképét – mondja a pszichológus. A kliens eközben pedig egyre inkább elveszíti az önállóságát, és minden kérdésben a segítőhöz fordul, mert függésbe került a véleményétől.