A Futni mentem az utóbbi harmincöt év legnézettebb magyar filmje lett, de ezt akkor még nem tudhattad, amikor igent mondtál benne egy nagyon kicsi szerepre. Miért fogadtad el a felkérést?

Azért, hogy segítsem a produkció létrejöttét. Herendi­ Gábor rendező azzal hívott fel, hogy ez nem is low ­budget, hanem no budget film, de szeretné, hogy nívós színészek játsszák a mellékszerepeket is. Számomra teljesen rendben vannak a kis szerepek. Egyrészt mert számtalan főszerepet alakíthattam, másrészt amikor visszanézek régi magyar filmeket, mindig rájövök, hogy színészóriások bukkannak fel igazán apró jelenetekben, és öröm nézni őket. Az, hogy a Futni mentemben Udvaros Dorottyával, Tenki Rékával, Gálffi Lászlóval voltak közös jeleneteink, külön boldogság volt számomra. Természetesen nagyon örülök minden magyar film sikerének, de el tudom helyezni magamban, hogy épp ehhez én mennyit tettem hozzá.

Szívesen odaállsz kis pénzből készülő produkciók mellé, ha szimpatizálsz az alkotókkal?

Persze, sokszor dolgoztam már ingyen, például fiatalok gyakran hívnak vizsgafilmekbe. Annak idején nekem is segítettek a nagy öregek, és ezt nem felejtettem el. 

Meg tudod élni a sikereidet? 

Talán nem eléggé, ezt még tanulnom kell. Hál’ istennek nagyon kevés negatív kritikát kaptam a pályám során, de amit kaptam, azt hetekig forgattam magamban. Ha viszont részem volt/van egy óriási sikerben, annak általában egy-két napig örülök, aztán továbblépek. Nemrég – végre-valahára – gyerekek nélkül el tudtunk menni a feleségemmel egy hosszú hétvégére vidékre. A szállodában annyian jöttek oda hozzám gratulálni, megemlítve a konkrét színházi előadást, sorozatot vagy filmet, amelyben láttak, hogy a feleségem meg is jegyezte, mennyire jó, hogy ennyien szeretnek. Tényleg jó. 

Egy kudarc vagy negatív megjegyzés hatására én sokszor más szemszögből tudok magamra, a munkámra nézni, és arra gondolok, ez jókor jött. 

Szerintem nem a kudarcból lehet tanulni, hanem az oda vezető útból. Fejtsük vissza, mi lehet a kudarc oka, hol van benne a mi felelősségünk. Én sosem voltam slendrián, nem játszom megúszásra, inkább perfekcio­nista vagyok. Azt hittem, ez jó tulajdonság, de aztán kaptam olyan visszajelzést, miszerint nem, mert másoktól is ezt várom el. Most már igyekszem asszertíven kommunikálni, nem szeretnék senkit megbántani, de muszáj kimondanom, ha látom, hol a hiba.

Mielőtt elkezdődött az ősszel vetített Az Árulók – Gyilkosság a kastélyban című tévéműsor forgatása, kitaláltad, mi lesz a taktikád? 

Igen, előre átgondoltam, hogy ha áruló, illetve ha ártatlan leszek, milyen stratégiát követhetnék. Aztán rá kellett jönnöm, hogy a felkészülés semmit nem ért, mert nem tudhattam, kikkel leszek együtt, és ők mire hogyan reagálnak – ez pedig kulcskérdés. Ha csak a saját agyammal gondolkodtam volna ebben a játékban, akkor elvesztem volna. Egy dolgot elhatároztam: nem fogok hazudni mint áruló. Egyszerűen azért, mert nagyon rosszul hazudok, és könnyen lebukhattam volna.

Pont azt gondoltam, hogy egy színész képes pókerarccal kezelni a játékban előforduló helyzeteket, bármi zajlik is benne.

Az a manipuláció, abban jó vagyok. Az egyik taktikám az volt, hogy sokat segítettem az ártatlanoknak, ezért bíztak bennem. A másik, hogy bár jóval vehemensebb személyiség vagyok, visszafogtam magam, mert azt is láttam, hogy az indulatosabb figurákat gyanúsnak tartják. És pusztán azért nem szerettem volna kiesni, mert határozottabban szólalok fel, mint ahogy azt néhányan elfogadhatónak tartják. A nézők értették és szerették a játékstílusomat. Ezt részben abból szűrtem le, hogy több mint egymillióan nézték meg azt a videós bejegyzést, amelyben elköszöntem a játéktól, és a kétezer hozzászólás között egy negatív komment sem szerepelt, ami szerintem egyedülálló. 

Több olyan előadásban is játszol, amely az improvizációra épül. Hasonló képességeidet használod itt is, mint a játékban? 

Az improvizációban az lesz jó, akinek gyorsan vág az esze, és nagyon tud figyelni a másikra. A nézők egyébként azt is szeretik, ha a színész leblokkol, és ég a színpadon, mert a néző voyeur, kukkoló. Szívesen néz egy gyönyörű műalkotást, egy veszekedést, vagy azt is, hogy valaki kínlódik zavarában. Az improvizációs előadások szerintem pici színházi próbafolyamatok, amikor keresgéljük magunkat, és reagálunk a partner elképzeléseire. 

Ez a típusú színpadi jelenlét a tökéletes ellentéte annak, amikor az Őrült nők ketrece című előadásban négyszáznyolcvanadszorra állsz ki a nézők elé. Abban hogy tudsz még kihívást találni? 

Ez olyan, mint mikor egy házaspárnak felteszik a kérdést, miként képesek harminc éve együtt élni, mi ebben az izgalmas. Pont az, ami a kedvenc Beethoven-szonátádban, amit már hangról hangra ismersz. Tudod, mi következik, de várod a dallamot, szeretnéd újra és újra hallani, mert imádod. Egy ennyire sokat játszott előadás kulcsa a pontosság. Három és fél órás a darab, abból három óra öt percet vagyok színpadon. Van benne meló, hogy úgy osszam be az energiámat, hogy a néző olyan élményt kapjon, mintha először játszanám. Ahogy azt sem érzékelheti, ha előtte tizenkét órát forgattam. Sajnos én viszont már érzem ilyenkor, hogy nem harmincéves vagyok. 

Fáradékonyabb vagy?

Nehezebben regenerálódom. Kibírok mindent, de vannak következményei. A BÚÉK című filmet harmincöt nap alatt forgattuk le, közben alig aludtam. És nem azért, mert izgultam, hanem mert a stresszhormonszintem valószínűleg az egekben volt. 

Mondasz most már nemet emiatt felkérésekre?

Nyáron van két hét, amikor a családdal nyaralok, abból nem engedek. De egy színésznek nincs hétvége vagy ünnepnap, mi mindig dolgozunk. Ma is csak azért tudom, hogy kedd van, mert Barcelona-meccs­ lesz. Nagykovácsiban lakunk régóta, így az is előfordult, hogy főpróbahéten a színházban aludtam, így megspóroltam az autózást.

A feleséged, Miriam ezt türelmesen tűri?  

Így kapott készen.

Ahogy olvastam rólatok, rájöttem, hogy jártam hozzá body artra, és hogy ő ennek a sportágnak az egyik első itthoni, elismert oktatója. Inspirál téged a mozgásra?

Hú, egyszer elkísértem egy táborba, de nem tudtam az órákat olyan keményen csinálni, mint a tanítványai. Kézilabdáztam, fociztam, most inkább biciklizem a gyerekekkel. Jó lenne például rendszeresen futni, csak labda nélkül utálok. 

Több mint húsz éve vagytok házasok, szerinted mi a titka?

A kommunikáció. A saját káromon tanultam meg, hogy ha valamit komolyan veszek, abba nem fér bele a legyintés, ott meg kell szólalni.