– Számomra az adta az indíttatást – válaszol kérdésemre Krisztina –, amikor serdülőkoromban, még otthon, Székesfehérváron megnéztem a televízióban a Sógun című japán sorozatot. Azonnal beleszerettem ebbe a misztikus, távol-keleti kultúrába. Elsősorban a tisztasága fogott meg, a több ezer éves tradíciók, a kifinomultság, ami még a képernyőn keresztül is érezhető volt. Addigra elolvastam már néhány oroszból magyarra fordított japán szépirodalmi alkotást, de a legnagyobb lökést az adta, amikor a bátyám hazaállított egy magyar nyelvű japántankönyvvel. Máig lelkesedem ezért a nyelvért, az az útkereső kamasz lány pedig, aki akkor voltam, végre megtalálta, amit keresett. Azt, amibe szívét-lelkét bele tudja tenni. Akkoriban fogalmam sem volt, találok-e majd munkát, de elhatároztam, hogy mindenképp a japán nyelvvel szeretnék foglalkozni. Apám, aki többdiplomás, racionális mérnökember volt, nem tudta hova tenni az érdeklődésemet. Tanuljak inkább valami értelmes szakmát, mondogatta. Eszem ágában sem volt. Úgy éreztem, ha ilyen különleges nyelvet tanulok, attól magam is különleges leszek, és végre kitörhetek a szocializmus szürkeségéből, abból az ingerszegény, zárt világból, amelyben felnőttem. Azt reméltem, a japán nyelv kitárja számomra a világot. 

Angoltanár Juzában?

Krisztinának szerencséje volt. A vasfüggöny éppen az érettségije előtt egy évvel omlott le, és hirtelen mindenki oda utazott, ahova akart. Nemsokára magánegyetemek alakultak, többek között Miskolcon, és ő azonnal beadta a felvételi kérelmét japán szakra. Teljesült az álma, japán nyelvet és középkori japán irodalmat tanulhatott! Gyors léptekkel haladt, nemsokára már pénzt keresett a tudásával, a hazánkba özönlő japán turistákat kalauzolta az egész országban. 1995-ben új kihívás elé sodorta az élet, a japán kormány meg akarta reformálni az angolnyelv-oktatást, mert felméréseik azt igazolták, hogy a társadalmat jellemző gyenge angoltudásnak az az oka, hogy későn, a középiskolában kezdik csak tanulni a nyelvet. Egy északi kisváros, Juza polgármestere merészen bele is vágott a kísérletbe, Krisztinát választotta angoltanárnak az állami fenntartású helyi általános iskolákba. A friss­diplomás, mivel elődje nem akadt, maga készítette el az óravázlatait,­ majd kiutazott a szigetországba, és egy éven át tanított angol nyelvet japánul. Ezerkétszáz diákja volt összesen hat iskolában, de ez a kemény japán munkamorál fényében egyáltalán nem számított kirívó esetnek. Vigaszul óriási sikereket könyvelhetett el. Méltató újságcikkek jelentek meg róla, rádió- és tévéinterjúk sora született vele. Még a tokiói magyar nagykövetség első beosztottja is meglátogatta, és így biztatta: „Krisztina, belőled remek diplomata lenne! Magad vagy a híd a két ország kultúrája között, és a személyiséged garancia a sikerre.” 

Ide nekem az oroszlánt is!

–  Több se kellett nekem! – emlékszik vissza az életét meghatározó mondatokra. – Sürgősen utánanéztem, mit is jelentene ez szakmailag. Milyen diplomára van szüksége egy diplomatának? Közben rám talált a szerelem, megszülettek a fiaim, és a gyes alatt volt időm újra felvenni a fonalat. Apámtól azt kaptam örökül, hogy tanulni, tanulni, ne sajnáljuk egy életen át képezni magunkat. Megfogadtam a tanácsát, és ismét beültem az iskolapadba. Mára öt diplomám van, és egy félbehagyott doktori képzésem. Szabadúszóként remekül kamatoztattam az összes megszerzett kompetenciámat, de a diplomácia zárt világába nem sikerült bekerülnöm. Dolgoztam újságíróként, tolmácsként, nyelvtanárként, voltam a Magyar–Japán Baráti Társaság programigazgatója, és megalapítottam a Soroptimist International nevű nemzetközi jószolgálati szervezet önkéntesekből álló új klubját, az SI Budapest Corvinus Klubot. 

Munkája a küldetése

Krisztina akkor talált rá a küldetésére, a tokiói Liszt Intézet vezetői pozíciójára, amikor készen állt rá. Ötvenévesen. Végre azt csinálja, amire született. Népszerűsíti a magyar kultúrát a japánok körében, akiket meglepő módon nagyon érdekel ennek a kis közép-európai nemzetnek a kulturális kínálata: a zenénk, a néptáncunk, a képzőművészetünk és az összes többi hagyományunk. Az öt éve alapított intézetben – amely egy erre a célra épített impozáns, modern épületben foglal helyet a főváros diplomata­negyedében – hétről hétre a legkülönbözőbb műfajokban szerveznek programokat. Vannak komolyzenei és dzsesszkoncertek, amelyeket még a járókelők is tátott szájjal hallgatnak az utcáról, kézműveswork­shopok, ismeretterjesztő előadások, kiállítások – most éppen a herendi porcelánt igyekeznek megismertetni a szigetország lakóival –, valamint évről évre szerveznek magyar fesztivált, egész napos színpadi műsorokkal, táncházzal, magyar művészek, kézművesek és gasztroszakemberek közreműködésével.