Milyen az ideális nagyszülő? A gyerekeink szerint olyan, aki mindig ráadja a négyévesre a védősisakot, amikor biciklizni tanítja, akkor is, ha a gyerek ordítva tiltakozik; nem engedi fára mászni, mert biztos pont akkor fog leszakadni egy ág; nem hagyja, hogy beleugráljon a pocsolyába, mert sáros lesz a ruhája; illetve nem tömi nutellás palacsintával, és nem vesz neki naponta fagylaltot, mert egy adag bőven fedezi a gyerek heti szénhidrátszükségletét. Egyáltalán, nem azt süt-főz neki mindig, amit éppen megkíván, hanem a helyes és egészséges táplálkozásra neveli. 

Látott már valaki ilyen nagyszülőt? Mert én még nem. Olyat viszont igen, aki nem győz az unokája kedvé­ben járni, aki boldogan játszik vele, aki akkora szabadságot enged neki az együtt töltött időben, amekkorát csak lehet. Nem véletlen, hogy a kicsi csak úgy repül hozzá, amikor megjelenik. Tudja, hogy a nagyszülőknél végre kiengedhet, hogy az ezernyi szabálytól, korlátozástól, különórától, helyes táplálkozástól, így csináld, úgy csináldtól megszabadulhat. Hogy végre belesüllyedhet az időtlenségbe, és játszhat kedvére, miközben kényeztetik, csak rá figyelnek, és neki szárnyalhat a képzelete. Tudja, érzi, hogy ebben a nagyszülő partner lesz, mert neki ez a dolga. 

De miért féltik a szülők manapság ennyire a gyerekeiket? Mitől szoronganak? Hiszen az a nagyszülő felnevelt már egy-két utódot, és jó esetben mindegyikből egészséges felnőtt vált!

Közös élmények

– Nem hiszem, hogy a gyerekeink ne bíznának bennünk, inkább csak arról van szó, hogy mióta ők gyerekek voltak, nagyon megváltozott a világ körülöttük, ezért nem mindig követhetik azt a mintát, amit magukkal hoztak – nyugtat meg dr. Kádár Annamária gyerekpszichológus. – Harminc-negyven évvel ezelőtt még egészen máshol tartott a táplálkozástudomány, a viselkedéstudomány, és más volt a hétköznapok tapasztalata is. S bár az utóbbi két évtizedben divatba jött az „elég jó szülő” meghatározás, ami szabadságot is jelenthetne a fiatal szülők számára, úgy tűnik, mégsem errefelé indulnak el. Ennek sok oka lehet, részben talán az, hogy rengeteg információ – ráadásul ezek is sokszor ellentmondanak egymásnak – áll a rendelkezésükre. Egymillió segédkönyvet olvashatnak a gyerekneveléssel kapcsolatban, tájékozódhatnak az interneten, gyerekes csoportokhoz csatlakozhatnak a közösségi oldalakon. Valljuk be, ember legyen a talpán, aki ebben a kaotikus információtengerben eligazodik. Nem véletlen, hogy elbizonytalanodnak, és ha leteszik a voksukat egy irány mellett, ahhoz körmük szakadtáig ragaszkodnak. A merev szabályok elvileg a bizonytalanságukat, a szorongásukat csökkentik. Amikor pedig a nagyszülő ezeket a korlátokat lazán és nagyvonalúan felrúgja, hirtelen bepánikolnak. Olyat is láttam, hogy megszakítják a nagyszülővel a kapcsolatot, aminél ártalmasabbat nem is tehetnének. A gyereknek ugyanis óriási szüksége van a nagyszülőkkel megélt szabadságra! Abban fejlődhet leginkább az érzelmi intelligenciája, különösen ma, amikor már lassan „kicentrifugázott” gyerekekről beszélünk, annyi különóra, ilyen-olyan tréning, szakkör, edzés, időkorlát terheli őket. Ahogy sajnos a szüleiket is sokkal több stressz, inger és elvárás nyomasztja, mint, mondjuk, negyven évvel ezelőtt. Éppen ezért jön jól a nagyszülő. Ő már tudja, mi a lényeges, és mi az, ami hosszú távon egyáltalán nem számít, hogy nem eggyel több vagy kevesebb fagyigombócon fog eldőlni, milyen ember lesz abból a gyerekből. Mióta világ a világ, a nagyszülő dolga az volt, hogy kényeztesse azt a gyereket, hogy a tenyerén hordozza. Tőle lehet pluszdesszertet kérni, kakaót ágyban inni, egész nap pizsamában maradni, diós tésztát enni, fára mászni, kiscsibét nézegetni, és időnként későig fennmaradni. Én még azt se tartom ördögtől valónak – pedig nem győzök arról prédikálni pszichológusként, mennyire fontos az élőszavas mese, hiszen a gyerek akkor használja a saját fantáziáját –, ha a nagyszülő és az unoka néha együtt nézik a televízióban a mesefilmet. A nagyszülőség esetében nem a jólneveltségen van a hangsúly, hanem a közösen megélt élményeken!