Napi negyvennyolc óra

Pontosan negyven éve találkoztam Zsadon Andreával, ami meghatározó pillanat volt az életemben. Nem volt kérdés, nem volt kétség egyikünkben sem. Gyorsan egymásra nyitottunk, egymásra találtunk, és a lángoló szerelemmel, szeretettel, féltéssel teli életünk azóta tart. Ez nagyon romantikusnak és egyszerűnek tűnhet, pedig nem egyszerű, mert nekünk a világban számtalan helyzetben külön-külön és együtt is meg kellett állnunk a helyünket. Ebben nagy segítségünkre volt, hogy nálunk egy nap negyven­nyolc órából áll, mert közös a hivatásunk, a munkahelyünk, az ­autónk, az ágyunk és az életünk.

Segítő kéz

Hálával gondolok azokra az emberekre, akiktől támaszt és segítséget kaptunk. Ilyen volt a legendás rendező, Vámos László, és az osztrák színházi rendező, Robert Herzl is, aki Andreát hosszú évekig szerződtette Bécsben, majd a mi együttesünk élére állt. Sok produkciónkat rendezte. Amikor nehéz helyzetben voltunk, mert a magyarországi színházban nem kaptam munkát, kivitt Ausztriába. Nemcsak munkát adott, hanem kezet is nyújtott. 

Alázat és hit

A színházi együttesünk, az Operettvilág Együttes harminckét éve alakult, és harminckét éve olyan közösségben, őszinte hitben harcolunk meggyőződéssel a szépért, a jóért,­ az emberek neveléséért, hogy az mindig új feladat elé tud minket állítani. Robert Herzl azt mondta, hogy ha mások is így gondolkodnának a színházról és az életről, mint mi, akkor az hazánk büszkesége lehetne, olyan lelkesedéssel, alázattal és hittel vetettük bele magunkat a színházi életbe. Jártuk a világot, és elvittük a magyar színház hírét Kolumbiától Ausztrálián át Japánig, és szerte Európában. Hogy hiteles legyek, Robert és Andrea biztatásával, a magamnak előírt felsőfokú és egyetemi képzések végeztével lettem színházi vezető.

Az élet bölcsője

Nem szeretem a meglepetéseket és a váratlan kihívásokat. Éppen ezért, amikor néha eljutunk külföldre nyaralni, akkor biztos, hogy én Olaszországot választom, és olyan helyekre megyünk újra, amiket már ismerek. Mindenki mondogatja, hogy menjünk inkább ide vagy oda, ahol még nem jártunk, de nekem jobb így. Nincs szükségem új izgalmakra, nekem bőven elég, ha végre megállhatok az előtt az épület, festmény vagy kedves ember előtt, akit vagy amit ismerek. Olaszország az élet bölcsője. Ott született a művészet, a szerelem, a tudás, a szépség, az életnek a szeretete, az életnek a hite. Számomra ez Olaszország, és még nem csalódtam benne soha.

Irodabirodalom

Óbudán a lakásunkhoz hetvenkét lépcsőfok vezet le és fel. A lépcső a bejáratnál kezdődik, ott van az irodám, a birodalmam, Andreával így választjuk el a munkát a kettőnk életétől. Reggelente felveszem a nyakkendőmet, a sálamat, a zakómat, és felmegyek oda, onnan intézem az együttes dolgait és a saját ügyeinket. Amikor végzek, visszamegyek a kerten keresztül. A kert közös szenvedélyünk, és folyamatos figyelmet követel, az ember megáll, rózsát metsz, füvet nyír, szagolgatja a virágokat. Arra mindig szakítunk időt. A természet kisimít. Reményt ad, meggyógyít.

Fotó: Schumy Csaba, Olajos Piroska, Madách Színház