Kopottas, de tisztaságtól ragyogó porta ajtajában áll Ábelka. Halmozottan sérült fiú, nehezen mozog, beszélni sem tud. Dehogy fiú, inkább erős testalkatú férfi! Édesanyja szíve csücske, „életfeladata”. Áll az ajtóban Ábelka, akit negyvennégy évvel ezelőtt problémamentes terhesség után hozott világra Anna, a szülésznő (!) édesanya, csakhogy a kitolási szakaszban leálltak a fájások. Császármetszés lehetetlen, a baba már a szülőcsatornában, világra kell segíteni… A fejsérülések maradandók, bár a Pető Intézet rendkívüli szakemberei megtanítják járni, a külvilág mégsem kegyelmez. Válás, apa el… Az anyai nagymama ordít Annával: „Takarodj a nyomorékkal!” Egy rendezett családba nem érkezhet sérült gyerek… Aztán Anna rajongó szeretete és elszántsága, mely megvédi attól, hogy a „kórusra” hallgatva intézetbe adja a fiát, meg egy nagynéni anyagi és emberi segítsége lehetővé teszi, hogy a sérült gyerek meleg, elfogadó családi légkörben cseperedjen fel.

Áll az ajtóban Ábelka, mosolyféle játszik a mimikára majdnem képtelen arcán, az egyik kezében kis csörgőórát tart – amit az édesanyja tanácsára vittem neki, mert lelkes gyűjtő –, a másik kezét felemeli, az ujjai egy ritmusra mozognak. Fel, le, fel, le. Lassan kapcsolok. A nagyjából százkilós férfi köszönettel int pápát, mint a kétéves kisunokám. És jönnek a fegyelmezetlen könnyek… Haj, uramisten, micsoda terheket pakol egyesekre a sors, miközben mi, a szerencsésebb többség, természetesnek tartjuk, hogy egészségesek a gyerekeink! Dehogy természetes! Egy életen át lehet örülni annak, hogy ép gyereket szültünk! Haj, milyen tiszteletre méltóan szívós Ábelka törékeny édesanyja! Eteti, öltözteti a fiát, közben meg-megrándul az arca a fájdalomtól, mert folyamatosan éget, fáj a beteg csípőízülete, nemigen lehet már halogatni a műtétet…

És ma, két hónappal később én állok a budapesti házunk kapujában – Anna és Ábelka körülbelül száztizenöt kilométernyire –, épp hazaértem, de nem igyekszem befelé, mert meghatottan olvasom Anna levelét a telefonomban.

„…A cikk megjelenése után csupa szív emberek kerestek meg, többségükben tanult, művelt, segítőkész idősek-középkorúak és sok empatikus fiatal. Édesanyák tették fel a kérdést, kicsi babával a karjukon: miben segíthetek? Kaptunk pénzt, közel ötmilliót – volt, aki kis összeget utalt, volt, aki milliós nagyságrendűt –, kaptunk csomagokat, okostelefont, órát, vitaminokat. Csoda történt! Új kapcsolatok vesznek körül, valakire mindig számíthatok, ha baj van, ez erőt ad a továbbiakhoz. Évek múlva is lesz olyan ember közöttük, aki majd megkérdezi: Hogy vagytok? Újra van kedvem élni, ismét erős, agilis édesanyja vagyok a beteg kis/nagyfiamnak. Szívemből köszönöm a Nők Lapjának és csodálatos olvasóinak! Ilyen segítséget soha nem kaptam, se a volt férjemtől, se a volt családomtól. Nem gondoltam, hogy ennyi jó ember él közöttünk! Meglesz a csípőprotézis-műtétem, végre megjavíttatom a fűtést, lesz új ajtónk, kicsit fellélegzek. Szeretlek téged, Ildikó, mert rögtön reagáltál a levelemre, megérezted, bajban vagyunk! Köszönöm a cikkedet, Falus Kriszta gyönyörű fotóit, és a visszaszerzett hitemet! Anna Ábelkával, Bács-Kiskun vármegyéből”