Róttam Rabat utcáit, a Google-térképet szorongattam a kezemben. Vasárnap reggel volt, és csak imádkozni tudtam, hogy Aziz könyvesboltja nyitva legyen.

A medinában már zajlott az élet, hangos sirályok visítoztak a tetőkön, valahol egy kakas is rázendített, el nem tudtam képzelni, hol lehet.

Sietősre vettem, egy szőnyegbolt mellett robogtam el, amit egy argán­olajat sajtoló apró szalon követett, magam mögött hagytam a mellékutcán focizó fiúkat, majd hirtelen megtorpantam.

A dupla szárnyú ajtó nyitva állt, előtte könyvek tornyosultak, és Mohamed Aziz az internetről oly jól ismert pózban ült a két méterszer másfél méteres boltban: hátát az egyik falnak döntve, lábát előrenyújtva olvasott.

Csak azért is olvasok!

– Bonjour! – köszönök rá, mire leteszi a könyvet az ölébe, és végigmér. Látom rajta, nem nagyon akaródzik beszélgetni, de amikor a kisfiam széles mosollyal eléáll, megenyhül.

– Mesekönyvet keresünk – mondom már-már bocsánatkérőn, hogy az olvasásban megzavartam. Aziz erre bólint, vidáman int Sáminak, aki azonnal felmászik a férfi mellé. Eltűnnek az egymásra tornyosuló kötetek mögött, együtt kutatnak a mesekönyv után.

Mohamed mindössze hatéves volt, amikor árván maradt, később halásznak állt, hogy így fedezze középiskolai tanulmányait. Éjszaka a tengeren robotolt, a feladata szerint a fogást kellett a hálókról eltávolítania, és típusuk szerint elrendezni a halakat a jéggel töltött, hajópadlóba süllyesztett tartályokban. Külön pakk volt a rákoknak, a tonhalnak, vajhalaknak. Volt, hogy ráját fogtak, annak a bőrét is kiszárították, amiből táskák és pénztárcák készültek, ha meg cápa akadt, azért jó árat fizettek Marrákesben. Reggel pedig indult az iskolába, ám tizenöt évesen rá kellett ébrednie, hogy nem fogja tudni befejezni az utolsó két évet – a tankönyvek túl drágák voltak, ő pedig sem mentálisan, sem fizikálisan nem bírt több terhet magára vállalni.

– Hogyan kezdődött a karrierem? – néz rám, amikor már együtt ülünk a szőnyegen a bolt előtt. – Dühösen, és érettségi nélkül. Azért akartam könyvkereskedő lenni, hogy bosszút álljak a gyerekkoromért, a helyzetemért, a szegénységemért. Abban az időben, amikor 1963-ban leterítettem egy nagy fa árnyékában a szőnyegemet, és kitettem a kilenc eladó könyvemet, az írástudatlanság az országban nyolcvankét százalékos volt. Ahogy eladtam apránként a köteteimet, újakba fektettem be. Jártam a várost, kerestem az olcsó, de értékes darabokat. Azt hiszem, ma már nyugodtan mondhatom, volt szemem és tehetségem kiszúrni őket. Négy évvel később megnyitottam ezt a kis üzletet Bouquiniste El Azizi néven itt, Rabat szívében. Lassan ötven éve már ennek, ahogy a történelmi óváros, én magam is látványosság lettem. Sok turista megáll, lefotóznak, könyvet ugyan nem nagyon vesznek, viszont hagynak itt regényeket, amelyeket már nem akarnak magukkal cipelni oda, ahová legközelebb utaznak. Nagyon örülök neki, így jutottam hozzá megannyi kortárs francia és német szerző regényéhez is.

Ahogy Aziz magyarázza, az olvasás iránti szenvedélye azonban nem volt elég ahhoz, hogy a könyveket forgassa, ugyanis úgy nőtt fel, hogy a marokkói dáridzsát, a helyi arab dialektust beszéli. A dáridzsa ugyan a magrebi arab nyelvjárás része, és mint ilyen, bizonyos mértékig érthető Algéria és Tunézia lakosai között, de ahhoz, hogy Aziz valóban élvezhesse az irodalmat, két nyelvet is meg kellett tanulnia tisztességesen, a standard arabot és a franciát. Hogy folyékonyan beszéljen, megtöltötte polcait az ezeken a nyelveken írt regényekkel, amelyek a mai napig könyvtárának nagy részét teszik ki. Aziz folyékonyan beszél franciául és arabul anélkül, hogy befejezte volna az iskolát, de 2011-ben új kihívás elé nézett.

– Az arab tavasz nyomán a kormány új alkotmányt alkotott, és hivatalosan is elismerte az amaziget, azaz a berbert nemzeti nyelvként. Nyolc év alatt azonban mindössze egy kötetet tudtam hozzáadni a gyűjteményemhez, egy kifakult, hétszáz szavas szótárt, hiszen a berber korábban sosem volt írott nyelv.

A napi rutin nem változott

Aziz boltjában a vásárlók szinte mindent megtalálnak, szerelmes regényeket, orvosi tananyagot, magazinokat, térképet. A férfi minden áldott nap tizenkét órát dolgozik. A reggelei ugyanúgy kezdődnek. Korán kel, megissza az erős mentateát, elrág mellé egy foszlós marokkói kenyeret, majd sétára indul. Nyakába veszi a környéket, és azokat a szerény áruval rendelkező eladókat keresi, akik még pályafutásuk elején járnak – amilyen régen ő is volt. Tőlük szerzi be a könyveket.

Ezután imádkozni indul a közeli mecsetbe, majd bepakolja zsúfolt boltjába a szerzeményeket.

– Nézze meg ezt a szakácskönyvet! – nyomja a kezembe a régimódi kötetet. A lapjai már teljesen megsárgultak, a fotók is kifakultak benne. – Ezt például drágán adom, 140 dirham vagy 14 euró. Egész Rabatban ez az egy darab van belőle. Jó ötvenéves, de a receptek semmit sem változtak az évtizedek alatt. Minden magára adó asszonynak ismernie kell ezeket a hagyományos süteményeket.

– Hány könyve van, tudja? – kérdezem, mire fogatlan mosolyát rám villantja, megigazítja fején a sapkát, és azt feleli:

– Nem elég. Több mint négyezer könyvet olvastam, tehát több mint négyezer életet éltem le. Mindenkinek meg kell adni ezt a lehetőséget, én ezért harcolok, ezért élek. Legjobban azt szeretném, ha mindenki forgatná a fiatalok közül a Koránt, a mai napig tanulmányozom napi ötször az imák előtt. Én lehetőséget adok az olvasásra, és szívből remélem, hogy az olvasók hitét is megerősítik a szavak – ha nem is Istenben, de önmagukban, hogy elhiszik, tanulással mindent elérhetnek.

Marokkó állami statisztikai hivatala szerint az ötven év alatt, amíg Aziz a boltot vezette, az analfabetizmus aránya az 1960-as évek nyolcvanhét százalékáról 2014-re harminckettőre csökkent az országban (ez az arány viszont az elmúlt tíz évben nem változott sokat). A férfi ugyan örült a hírnek, de ahogy magyarázza, csalódott a lassú változás miatt, hiszen így is nagyjából tíz marokkói­ból három még mindig nem tudja élvezni a könyveit.

– Az olvasás Isten ajándéka és parancsa – mondja, és előveszi a sárgára fakult imakönyvet, amely mindig a keze ügyében van, majd fellapozza ott, ahol be volt hajtva. – Ezt mindig felolvasom az ide betérő gyerekeknek: „Olvass Urad nevében, aki teremtett téged. Olvass, hisz a te Urad a legtisztességesebb, aki megtanította az embert arra, amit addig nem tudott.”

Aziz az ország továbbra is alacsony írás-olvasási rátáját az olyan tanulóknak tulajdonítja, akik hozzá hasonlóan nem fejezik be az iskolát.

– Addig leszek itt, amíg mindenki nem tud olvasni. ­Feldühít, hogy a mai napig látok olyan gyerekeket, akik tanulás helyett dolgoznak. Mindennap elhaladok boltokban dolgozó vagy sikátorokban játszó fiúk mellett, akik nem járnak iskolába. Imádkozom értük, hogy történjen valami változás. Középiskolába napjainkban is csupán a gyermekek fele jut el. Ez a probléma nem új keletű, ami ötven évvel ezelőtt történt velem, az most is megtörténik.