Tudtam, örök fiatal vagy, de ez a piros harisnya és a szürke-­fehér tunika meglep.

Hát tudod, kellenek a színek! Nézz ki az ablakon! Szürkeség, nemszeretem borús idő. Jókedvet kell csinálnom magamnak, mert mások nem fognak. Fütyülnek rám. Fiatalon szerettem a barnát, feketét, öregen meg imádom a sárgát, pirosat, zöldet. Egy piros harisnya földob! Javítja a hangulatom. De, ugye, nem vagyok csiricsáré?

Nem. Ízlésesen színes vagy, illik az egyéniségedhez.

Fiatalasszony voltam, amikor jött Amerikából egy nyolcvanéves ­rokon. Hófehér ruha, rajta pipacsok, fölötte meg tűzpiros bársonyköpeny. Gyönyörű volt! Megőrültem a köpenyért, majdnem letéptem róla. Nem adta nekem, és azóta sem tudtam olyat szerezni, de egy klassz, sárga pulcsit és nagy mintás, színes kabátokat igen.

Ború ide vagy oda, jó tudni, hogy teljes erőbedobással dolgozol.

No ne túlozz! Lelkesen, örömmel játszom, éltet, hogy ott lehetek a fiatal, gyönyörű gyerekek közt, és az imádott közönségem előtt. De fáradok. Úgy érzem, a Forgószínpad volt az utolsó bemutatóm a Turay Ida Színházban. Tudomásul kell vennem, hogy a nyolcvankilencedik évemben járok, ezért több szerepet nem merek vállalni. Pedig Darvasi Ilona még szeretné, és az is csábít, hogy Csiszár Imre rendezi, aki a gyengém, mert okos, remek rendező. De nem megy, nem szeretném őket cserben hagyni.

Ez nem hangzik jól. Baj van?

Nincs baj, de nem tudok négy órát állni a próbákon. Fáj a lábam, egészen a bokámig. Igaz, a drága doktorom kikezelte, amennyire tudta, de bizonytalan a járásom, odacsapom a talpam, korlát, bot ad biztonságot. Elfáradok. És látod, nagyon lefogytam. Ez nem jó fogyás. ­Persze játszom, ész nélkül, és isteni minden szerepem.

A Forgószínpad óriási siker.

Mert jó vígjáték! Az én szerepem is remek! Az öreg színészek otthonában egy piromániás nőt alakítok. Gyújtogatok! Kicsit bolond vagyok! Végül elvisznek a tébolydába. Huszti Péter rendezésében én már játszottam ebben a darabban, a Madáchban, akkor Mary voltam, ma meg Sarita. Kitűnő a szereposztás, csupa nagy név. És van önálló estem, Veri az ördög a feleségét a címe, de én csak Pásztorórának nevezem. Az életemről szól, ami szomorkás, meg vidám, és vicces is. Az előadás mindig más, a régi sztorikat pedig már úgy mesélem, hogy neveket is mondok. Mi bajom lehet? (Hangosan kacag, mintha a délelőtti napfényt akarná előcsalogatni.)­ A Játék­színben pedig tizenegy éve megy telt házzal a Nyolc nő, imádni való fiatal csajokkal.

És játszol a rendőrség videójában, az egyik kereskedelmi tévécsatornán pedig te kívántál boldogabb új esztendőt 2025-re.

Ez két nagyon különböző dolog, és nem is igazi szerep, mert nem színészi munka. Inkább azt mondom, az emberi oldal miatt kértek föl ezekre. Néha még vezetek autót, ha épp nem visznek és hoznak. Ha vezetek, szabálykövető, de pofázó öreglány vagyok, mert dumálni azt nagyon bírok. Bevág elém valaki, hát mondom neki: „Drágám! Húszéves, ha vagy, és már reumás a kezed? Sajnállak, hogy nem tudsz indexelni!” Vagy: „Hova ­sietsz, aranyom? Temetőbe vagy kórházba?” „Téged, kicsikém, nem várnak otthon?” Ilyeneket kiabálok. És van, aki röhög, van, aki csúnyát mutogat. A rendőrség fölkért egy kisfilmhez, és én boldogan elvállaltam. A másik történet számomra szívszorító. A frenetikus Fergeteges látogatást játszottuk, amit Varsányi Anna nekem írt, és imádja a közönség. Egyik este, előadás után, nem mozdult senki, nem rohantak a ruhatárba. Taps, vigyor, taps, vigyor, taps, taps, taps! Ez lenyűgözött! Hatvanhat éve vagyok a pályán, de ez meghatott, és előreléptem. „Köszönjük – mondtam –, de kérem, menjenek haza! És kérem, vigyék magukkal ezt a derűt, ezt a vidámságot, mert ebben a vérzivataros, kilátástalan időben erre szüksége van a családnak, a kollégáknak, mindenkinek. És higgyék el, bízni kell, jönnek még jobb idők.” Erre fölálltak, és őrjöngve ünnepeltek. Sírtam. Ezután hívtak a tévécsatornától, mert érezték, tudok hatni az emberekre. Elvállaltam, de csak úgy, ha azt mondhatok, a saját szavaimmal, amit akarok. Nézd meg, hatszázezren már látták.

Tudsz hatni az emberekre.

Érzem. Mert szeretnek. Mert elismernek és megbecsülnek. De ennek nincs köze a színjátszáshoz. Gondolj bele, mennyi jó színész van, aki csak a színpadon hat.

Azt mondani, amit akarok, nem mindig nyerő. Ma nem divat az, ami a szívemen, a számon…

Fütyülök a divatra, én mondom a magamét. Egyenes, őszinte vagyok, és remélem, mások is ezt gondolják rólam. Persze a bántásra, a cinizmusra, ami azért előfordult ennyi év alatt, soha nem reagáltam gyorsan. Soha nem mondtam ki azonnal, amit gondolok. De senkinek nem maradtam adósa.

Sértett és bosszúálló vagy?

Sosem voltam, haragot sem tartok. Akkor sem óbégattam, mikor évtizedekig mellőztek, csak fájt, de ez már a múlt. Néhány évtizede megtalálnak, elismert, sikeres lettem, nincs okom sértődöttet játszani. Bosszú sincs bennem, de aki bánt, megaláz, az nem ússza meg. Elmesélek egy évekkel ezelőtti sztorit. Fölkértek egy musicalszerepre. Mikor megláttam a szereposztást, lelkendezve hívtam X kolléganőt, hogy milyen jó, újra együtt játszunk. Erre ő azt mondta: „Erzsi, de ott énekelni is kell!” „Nem baj, majd segítesz” – válaszoltam, mire kijelentette: „Nem! Keress énektanárt!” Hát akkor gondoltam, na, ezt még visszakapod.

És visszakapta?

Már régen. Finoman, elegánsan, más formában, mintha csak kérdeznék valamit. Tudod, utólag én csak röhögök ezeken, de nem bírom ezt a fajta felsőbbrendűséget, valahogy muszáj viszonoznom.

Nevek, szerzők, sztorik. Hihetetlen memória ez a nyolcvankilenc előszobájában.

Titok nincs! Ez isteni ajándék, csoda! A főiskolán Szinetár Miklós úgy köszönt el tőlünk, hogy útravalóul kaptunk egy-egy személyre szóló mondatot. Nekem azt mondta: „Erzsi, te addig leszel a pályán, míg a fejed és a lábad bírja.” Tudta. A fejem még oké, de a lábam kuka.

Mennyi idő megtanulni egy szerepet?

Korán kelő vagyok. Ha hatkor elkezdtem olvasni, kilencre általában tudtam a szöveget. A tanulással, memóriával nincs gond. És ez szerencse, mert képzeld, a Turayban nincs súgó. Érted? Évek óta így játszunk.