– Tati, én tényleg rosszul vagyok, csak nem látszik – mondta nekem egyik reggel iskolába indulás előtt Berni lányom, és kipréselt magából két köhintést.
– Néha megszédülök, és olyankor le kell feküdnöm.

– Hát ez nem hangzik jól. De tudod, mit, édesem, próbáld meg, hogy nem erőlteted a köhögést, és hátha akkor nem szédülsz meg.

– De komolyan mondom, Tati, most nem ha­zudok!

Hohó, ha jól érzékelem, ez egy beismerés volt.

– Miért, hát te már hazudtál nekem, Berni?

–  Jaj, Tati, hát persze, hogy hazudtam – nézett rám kislányom bosszús tekintettel –, úgy, ahogy te is nekem.

– Ezt kikérem magamnak, én soha nem hazudtam neked – mondtam színlelt felháborodással.

– És amikor azt mondtad, hogy elfogyott a csokid, miközben egyáltalán nem fogyott el, az mi?

Továbbra sem tudom felidézni a konkrét esetet, amire Berni itt utalt, de mivel a szituáció nagyon is elképzelhetőnek hangzott, ezért elfogadtam, hogy így történt. Azóta sem hagy nyugodni a gondolat, hogy egyszerűen csapdába csaltak.

– Hát, technikailag hazugság, de valójában igazság, mert azt terveztem, hogy megeszem, és az már olyan volt, mintha megettem volna – kezdtem bele a magyarázkodásba, de ez Bernit nem hatotta meg.

– Tati, te ködösítesz.

Mi tagadás, igen, mégis arra gondoltam, hogy egy kicsit más megközelítésből, de még egyszer nekifutok.

– Mi az igazság? – tettem fel ugyanazt a filozofikus kérdést, amit Pilátus kérdezett Jézustól. Ha neki bevált, gondoltam, akkor talán nekem is be fog. Berni azonban nem volt vevő az erkölcsi relativizmusra.

– Az, Tatikám, hogy te nem mondtál igazat.

Ekkor eszembe jutott, hogy miként juthatok ki szorult helyzetemből.

– Mondd csak, Bernikém, szerinted mi a nagyobb bűn, a hazugság vagy a lopás?

Nem kellett tovább ragoznom a dolgot, Berni­ egyből tudta, mire célzok, arra ugyanis, hogy ő megtalálta a dugicsokimat, és szépen megeszegette, nem egyszerre, hanem darabonként, úgy, hogy közben ügyesen visszazárta a csomagolást, mintha ki sem lenne bontva. És én nem is vettem észre egészen addig, amíg el nem határoztam, hogy megkóstolom. Akkor ért a nagy meglepetés…

– Szerintem a hazugság sokkal nagyobb bűn – felelte ennek megfelelően Berni –, mert az nemcsak megkárosítja, hanem be is csapja az embert.

– Milyen szerencse, hogy időközben szemmel láthatóan elmúlt a rosszulléted, úgyhogy mehetsz iskolába, na sipirc! – zártam rövidre az elburjánzó vitát, mert rájöttem, hogy az időhúzás csak az ő malmára hajtja a vizet, és kitessékeltem kelletlenkedő kislányomat az ajtón.

Berni két órán belül otthon volt. Hazaküldték, mert rosszul lett az iskolában. Szerencsére otthon a rosszulléte nagyon hamar elmúlt.

Akkor most mondja meg valaki, hogy mi az ­igazság…