Hatvan ide vagy oda, Hadházi nem úgy jön le az Erzsébetligeti Színház színpadáról, mint egy megfáradt figura. Semmi csoszogás, semmi lassulás. Kis vállfájdalom legfeljebb – de ennyi férjen már bele! És alighogy elhallgat a nevetés és a vastaps, szűk egy órán belül mehet fel újra, hiszen itt ma duplázik: rengetegen kíváncsiak rá.

Fitten jöttél le a színpadról. Mintha a másfél órányi koncentráció nem is fárasztana le.

Nem csinál ki, hiszen végig erre készülök. Edzésben vagyok, és van tartalékom. Most már kicsit leengedtem, a szívem is megnyugszik, de mindig tartalékolok energiát. Én is csodálkozom rajta, hogy ezt a sok butaságot újra és újra el kell mondanom, de a színpadon minden más. Ott nincs allergia, elmúlik a betegség. Ott nem lehet megállni.

Két hete, amikor láttam a műsort, szintén beteg voltál.

Nem voltam valami fényesen. Harminckilenc fokos lázzal álltam színpadra. Így jött ki a lépés: három nap alatt öt fellépés, esténként kettő. De hát ez a munkám. Nem kell belehalni – de bele lehet.

Amikor színpadra lépsz, van valami sajátos rituáléd? Vagy csak felmész, és kész?

Nincs semmi hókuszpókusz, nem nyílik meg misztikus időkapu. És nem is nagyon készülök elő. Belevágok – és sokszor nem is ott kezdem, ahogy megírtam, ahogy elvileg kéne. Lazán kezelem a műsort, ami mindig változik kicsit. Persze van egy alap, de néha az egész magától visz engem is. Attól is függ, kik ülnek a nézőtéren. Vannak az elején puhatolózó mondatok, amelyekből kiderül, merre vigyem a mondókámat. De végül is ez az én műsorom: azt csinálok, amit akarok.

Januárban tizenháromezren váltottak jegyet a születésnapi gigaműsorodra. Most „csak” ezren lehetnek…

Az az elméletem, hogy minél kevesebben vannak, ­annál jobban kell csinálni. 

Kiszúrod, ha valaki nem szórakozik jól? Van, aki lefagy tőle. 

Lehet, nem azért nem nevet, mert nem tetszik neki, hanem csak egyszerűen ilyen a habitusa. Nem szabad ezen rágódni. Persze ha jól szórakozik a közönség, az sokat számít. A tegnapi nap például eljöttek megnézni a lányaim, és mondták, hogy amint belépek a színpadra, a közönség elkezd izegni-mozogni, mert tudják, hogy jó lesz. És én azt akarom, hogy azt mondják:
„Ez a csávó odatette magát.”

A tizenháromezres tömeg azért megérintett? Mégiscsak miattad jött össze annyi ember, mint egy rockkoncertre!

Arra nem lehetett felkészülni. Az olyan volt, mint amikor kilőnek egy űrhajót, én meg rajta vagyok. Nem az előző három nap energiáját használtam fel, hanem egy sokkal hosszabb előkészületi folyamatét. Nem volt könnyű: próbáltam fejben összerakni a műsort, de egyszerűen nem tudtam vele foglalkozni. Összetett volt, vendégekkel, bejátszásokkal, és még zenéltünk is. 

Mennyire reccsen meg az ember hatvanévesen? Én úgy gondolom, negyvennél még megijed, ötvennél talán még jobban, de hatvannál már legyint, és megy tovább.

Hát, harmincnál nagyon megijedtem. Akkoriban a harmincas valaki már bajuszos, autóstáskás, hörcsögképű, digócipős, elhízott öregembert jelentett számomra. Aztán negyvenig semmi gond nem volt, ötvennél meg már mindegy is tényleg… Szerencsére a barátaim is velem öregszenek. Van egy biciklis, meg egy zenekari bandám is. Ők az én korosztályom, és minden hónapban elmegyünk vacsorázni, ha nincs bringás szezon. Ha pedig szezon van, akkor annyit biciklizünk, amennyit csak lehet. Kiröhögjük egymást, vén majmok vagyunk – de tekerünk. A szociális-baráti háló nagyon fontos, és megtart. A bandánkban van egy srác, aki még csak harmincéves. Ő azért csatlakozott hozzánk, mert öregen is úgy akar élni, mint mi – bandázni, hülyéskedni.

Hogyhogy hatvan körül lett csak rockzenekarod?

Igazából tavaly februárban lettem hatvanéves, és akkor találtuk ki egy barátommal, hogy miért ne csinálnánk egy Hadházi 60 Hatvanban nevű bulit. Így is lett, és ott volt egy dupla előadás, amiben több zene is előkerült. Két napig tartott a buli, olyanok voltunk, mint a Beatles. Polgár Odett énekelt, Wahorn András szaxofonozott… A Dumaszínház segített a szervezésben, és ők is javasolták, hogy maradjon együtt a zenekar. Így jött létre a Pardon Brando. Zenélni egyébként nagyon jó dolog. A humorista pályafutásomat is úgy kezdtem, hogy egy sráccal csináltunk zenés paródiákat, még a nyolcvanas években. A zene biztos kapaszkodó volt, és szerintem még egészségügyileg is jó hatása van. Most voltunk Székesfehérváron, szerencsére sokan eljöttek – pedig a fellépésünk egy időben volt a Tankcsapdáéval. Márciusban is játszunk.

Egy rockzenekarnak tíz év kellett régebben, hogy befusson. Addigra hetven leszel. 

De mi nem akarunk befutni, csak zenélni. Maga a csinálás a lényeg. Az nagyon jó.

Mi lesz a következő műsorodban? Mi foglalkoztat?

Május elsejére kell megírnom a következő műsort. Az lesz a címe, hogy A világ esze – Hadházi László tudományos főmunkatárs. A nyolcvanas években, amikor itt-ott dolgoztam, mindig volt egy ilyen poén. Ha valaki nagyon buta volt, akkor azt mondtuk rá, hogy „tudományos főmunkatárs” vagy „a tudósklub külső tagja”. És hát annyi hülyeség van, amivel foglalkoznak, vagy amivel foglalkoztatnak minket… Ezeket próbálom összeszedni.

Amikor a család eljön és megnéz, az felpörget, vagy óvatosabb vagy? Kapsz tőlük visszajelzést?

Persze. A lányaim például tegnap azt mondták, hogy elfáradtak. Valahogy kicsit hosszabb lett a műsor. De nem beszélek másként. Ezt már sikerült kinőnöm. Amikor gyerek voltam, apám sportlövő volt – és persze én is. Egyszer eljött velem egy versenyre, és mindent mellélőttem, minden rosszul­ ment. Aztán megtanultam kezelni. Amikor ötvenéves lettem, Debrecenben, a Lovardában tartottam egy előadást. Egyszer csak látom, hogy a faterék ott ülnek a nézőtéren – nem szóltak, hanem megvették a jegyet. Addigra már mindegy volt, mert túl voltunk azon, hogy megértsék, hogy ez az én utam. Láttak színházban is, és megszokták. És én is kinőttem a szorongást – vagy megtanultam kezelni. Az elején viszont tényleg rossz volt. Például amikor még kezdők voltunk, és Maksa Zoli utánunk jött fellépni. Ott ült, nézte az előadásunkat, én meg teljesen kész voltam. Aztán a kollégám azt mondta, „figyelj, te vagy a színpadon. Mindegy, hogy ki ül a nézőtéren, most téged néznek, neked kell produkálnod.” Kemény volt.

A lányaid orvosok, ugye?

Igen, a két lányom orvos. Van egy fiam is, ő mérnök. Csupa rendes szakmát választottak.

Hogy történhetett ez?

Fogalmam sincs. Én nem mondtam nekik semmit, mik legyenek. Aztán egyszer a lányom rámutat egy könyvtoronyra: „Apa, ezt négy hét múlva mind tudni kell.” Én meg csak néztem rá: „Kislányom, nyugodtan felállhatsz, és csinálhatsz bármi mást! Ez embertelen mennyiségű tananyag.”

Te se tudtál végigülni egyetlen iskolát. Öt felsőfokú­ ­intézménybe is jártál. Miért próbáltál meg ennyi ­helyet?

Dolgom volt. Ahogy kiszabadultam a szülői felügyelet alól, már mentem is. Apám-anyám nagyon kétségbe voltak esve.

Keményen fogtak otthon, aztán hirtelen kinyílt a világ?

Pontosan. Mindenhol ott akartam lenni – koncerteken, bulikban, akárhol. Tizenkilenc évesen szikrázott a patám, napokig ment a mulatság.

Egyetlen iskolára sem tudtad azt mondani: na, ez az?

De. Mindegyik érdekelt – csak nem olyan sokáig. Mindig jött valami új dolog. Ide kellett menni, oda kellett menni. A szüleim meg aggódtak. „Mi lesz belőled, fiam? Bohóc leszel?” Amikor látták, hogy tapsol a közönség, hogy sikerem van, megnyugodtak. Nekem ez volt az utam; ezt kellett csinálnom. Harminchét éve tart.

Meddig még?

Hát, mit tudom én. Ameddig levegőt tudok venni. Mondják is, hogy ne hagyd abba, nehogy nyugdíjba menj!

Fel sem merült benned soha?

Dehogynem! Már negyvenévesen nyugdíjba akartam menni. Mondtam, hogy írok könyveket, kiadják, dől a lé – de aztán kiderült, hogy abból mégsem lehet ­megélni.

A tévézésből miért szálltál ki?

Az igazi közönség az, aki beül egy előadásra, és ott van veled. A tévé viszont olyan embereket is hozott, akik igazából nem is értették a műsort. Ekkor döntöttem el, hogy nem akarok tévében szerepelni. Örülök is, hogy kiszálltam, mert utána nagyon megugrott a fellépések száma. Egy ideje viszont már kevesebbet vállalok. Behúztam a kéziféket, már némileg parkolópályán vagyok. 

Az unokák miatt?

Igen. A legnagyobb ötéves, a középső még nincs kettő, a legkisebb meg egy. Nagyon jó velük, ezért is veszek vissza a tempóból. Van kivel foglalkoznom. Most már a feleségem – aki iskolapszichológus – is lassít egy kicsit. Szeptembertől még jobban ráérünk mindketten.

Akkor mégis: mi visz újra a színpadra?

Talán a közönség. Fehér Boldizsár stand-upos szokott velem jönni, de fellép másokkal is. Egyszer azt mondta, nekem van a legjobb közönségem. Mert azok, akik eljönnek, azért jönnek, hogy jól érezzék magukat. Nem bántanak. De hát most tényleg: az öregembert üssék? Kiállok, beszélek, nevetnek – én ennél jobbat nem tudok. Sőt: most minden annyira jó, hogy ilyen talán még sosem volt.                                          

Fotó: Georgij Merjas