Vasárnap reggel az Andrássy úti épület felé tucatjával szállingóznak az elegáns emberek. Bent a regisztrációnál az asztalon játék békakirályfi fogadja őket. A színpad előtt száznál több szék sorakozik: a társkeresők napjára száznyolc középkorú ember jött el. A résztvevők kitűzőt viselnek, amelyen a nevük mellett egy sorszám is szerepel. A nap végén ‒ a különböző élményfoglalkozások, játékok, irányított beszélgetések után ‒ a szavazólapjukon leadhatják, kiket tartottak szimpatikusnak, kivel ismerkednének tovább, és kölcsönös megjelölés esetén a szervezők néhány nap múlva összekötik őket.
Az elvárások fogságában
A házigazda, Bilics Tímea ötödik éve rendezi meg az eseményt. Olyan programról álmodott, ahol intelligens emberek igényes környezetben ismerkedhetnek, és tartalmas témákról beszélgethetnek úgy, hogy közben megmutathatják magukat a többieknek. Tímea integrál tanácsadó, coach, önismereti mentor, a tudatos társkeresés szakértője.
– Amikor gyerekként papás-mamást játszunk az óvodában, még természetesnek érezzük, hogy egy nap majd mindenki megtalálja a párját. Aztán tinédzserként, ahogy kissé ügyetlenül kezdünk el ismerkedni, elbizonytalanodunk, hogyan is kell ezt csinálni. Végül felnőttként itt ülünk egy ilyen rendezvényen ‒ mondja a nyitóelőadásában. ‒ Talán olyan párt választottunk, aki nem vette figyelembe a szükségleteinket, vagy aki elhagyott, bántott bennünket. Az is lehet, hogy folyton a barátzónába kerülünk, vagy úgy éljük meg, hogy senki nem választ bennünket. Ilyenkor, akinek nincs rendben az önértékelése, könnyen gondolja azt, hogy valami baj van vele, hogy nem elég fiatal, nem elég vékony, nem elég magas, nem elég sikeres, nem elég valamilyen.
A szakértő szerint azt, hogy a párkapcsolatokról hogyan gondolkodunk, az elmúlt évtized gazdasági, társadalmi, technológiai változásai nagyban átalakították.
– A nagyszüleink korában a férfi, kis leegyszerűsítéssel, anyát választott a leendő gyerekeinek, a nő pedig olyan férfire vágyott, aki biztonságos otthont teremt. Ehhez képest ma sokkal többet várunk a másiktól. Benne keressük a szellemi partnerünket, a lelki társunkat, a legjobb barátunkat, a szabadidőpartnerünket, a szülőtársunkat, és működjön jól a szex is. De vajon mindezt meg tudjuk adni neki mi is? Kiderülhet, hogy mi magunk sem tartunk ott, hiszen manapság olyan új készségekre van szükség a vágyott, minőségi kapcsolathoz, amiket még nem tudtunk eltanulni a szüleinktől.
Tímea szerint a párválasztásunkban nagy szerepe van a korábbi sérüléseinknek, tapasztalatainknak. Ha például otthon poroszos nevelésben nőttünk fel („a gyereknek hallgass a neve”), vagy ki kellett érdemelnünk, hogy szeressenek minket, az a párkapcsolatainkban is visszaköszönhet.
– Miért vonzzuk mindig ugyanazt a típust? Valójában nem vonzzuk, ellenkezőleg: mi magunk választjuk a másikat, még ha tudattalanul is. Belépünk ebbe a terembe száz ember közé, és érzékeljük, ki hordozza az ismerős, otthonról hozott energiát, és arra nyílik rá a szemünk – magyarázza a házigazda, aki szerint annak, hogy minőségi párkapcsolatban élhessünk, az egyik pillére az igazi önismeret. A kapcsolódási készség szintén fontos, hogy merjük megmutatni, átadni magunkat a másiknak, bele tudjunk dőlni a kapcsolatba. Tímea beszél a differenciálás készségéről is. Ahelyett, hogy általánosítanánk – minden férfi egyforma, nincs egy normális nő –, vagy a másikra vetítenénk a vágyainkat és a korábbi sérelmeinket, lássuk meg annak igazi valóját.
Mosolygó horgonyok
A résztvevők kitolják a székeket a falhoz, és nagy körbe állnak. Rövid elcsendesedéssel megérkeznek a jelenbe és önmagukhoz, majd olyan ritmusos, lüktető zene indul el, ami egyre nagyobb energiával tölti meg a teret.
‒ Ha úgy érzed, szívesen megmozdulnál, lépj egyet beljebb! ‒ mondja Tímea. ‒ Lehet, hogy el is indulnál, jólesik egy kicsit sétálni. Ez az! Már van is egy bátor ember, aki elindult!
Néhányan a falnál maradnak, de a többiek mászkálnak, elvegyülnek. Keresniük kell két-három társat, akiknek bemutatkoznak, majd tovább lépnek másokhoz is. Utána újra felveszik a nagy kör alakzatot, és a mellettük lévő emberekből kiválasztják azt, akivel a mai napon egymás „horgonyai” lesznek. Ha elbizonytalanodnának, a társuk mosolyából bármikor erőt meríthetnek majd.
A következő feladatban négyesével ülnek össze, két nő, két férfi elosztásban.
‒ Mindannyian kíváncsiak vagyunk arra, hogyan látnak minket mások. Ebben a körben visszajelzést adunk egymásnak arról, mi az első benyomásunk róla. Hogyan érzem magam a társaságában? Szimpatikus? Okosnak tűnik? Lehet, hogy az jut eszembe róla, hogy úgy néz ki, mint egy nyelvtanár ‒ mondja Tímea, mire sokan felnevetnek.
Ami lényeges, hogy csak pozitív visszajelzést adhatnak a másiknak, és akit elemeznek, nem reagálhat. Majd a következő feladatban, egy újabb társaságban kapnak lehetőséget arra, hogy megosszák a többiekkel, hogyan hatott rájuk, amit hallottak magukról.
A biztonság szigete
Az egyórás ebédszünetben Tímeával többek között arról beszélgetünk, miért számít még mindig tabunak az, hogy valaki magányos, és társat keres.
– A szüleink idejében arra, akinek nem volt párja, rásütötték, hogy vénlány vagy agglegény, és szitokszóként hatott az is, hogy elvált nő. Ezek a társadalmi beidegződések, elvárások, előítéletek tovább élnek bennünk – magyarázza a szakember. – Másrészt ha valaki sikeres, karriert épített, szép otthona, nagy baráti köre van, odafigyel a külsejére is, de az életében akad egy terület, ami nem működik, az könnyen értetlenséget és keserűséget szül benne. Éppen ezért építettem fel a programot úgy, hogy a résztvevők végig biztonságban érezhessék magukat.
Később a vendégeket is megkérdezzük. Az egyik negyvenes nő egy kistelepülésről érkezett, ahol kevés az ismerkedési lehetőség. Maradt az online társkereső, ahonnan csupán két férfivel találkozott.
– Sokan alkalmi kapcsolatot keresnek, vagy elmondják, hogy a feleségük mellett mennyire rossz az életük. Az egyik sráccal jókat írogattunk egymásnak, de amikor felmerült, hogy találkozzunk személyesen, mindig hárított, hogy akkor megtörik a varázs – idézi fel. – Egy ötvenes férfivel beültünk valahová, de az inkább megmosolyogtató volt, mert folyamatosan kiszínezte az életét, hogy kikkel vitorlázik, meg hogy melyik hollywoodi sztártól kapott egy üveg bort.
Az utolsó szakítása óta több év telt el.
– A terapeutám szerint annak, hogy ha valaki ennyi ideig egyedül marad, oka van, valószínűleg nem is nyitott az új kapcsolatra. Ha jobban belegondolok, valóban nem kerestem aktívan – mondja. – Biztonságérzetet ad, hogy magammal is jól megvagyok, míg ezt feladni valakiért, vagy megsérülni újra, az veszélyhelyzetet jelent.
Egy másik résztvevő, Melinda hasonló érzésekkel érkezett.
– Azért jöttem el, mert kezdtem megijedni magamtól. Ugyanis megvan a szabadságom mindenben, anyagilag is, felnőttek a gyerekeim, és jól érzem magam. Aztán elgondolkodtam, hogy tizenöt éve nincs mellettem társ, és lehet, hogy ez nem természetes. Persze azért ott mocorog bennem is a kisördög, nyilván az ember társas lény, mindenki vágyik valamilyen kapcsolódásra. Viszont új együttélésre már nem lennék nyitott, mondjuk, az se biztos, hogy az ötvenpluszos férfiak arra vágynának, hogy feladják az önállóságukat.
Mesél nekünk Zsanett is. Főleg személyesen szeret ismerkedni, mert úgy a másikról a valódi külsejétől és magasságától az ápoltságán át a hangjáig rengeteg olyan információt megismerhet, ami az online térben hetek alatt sem derülne ki. De korábban volt pozitív tapasztalata az internetes társkeresőkkel is.
– Annak, aki párt keres, először saját magában kell tisztáznia, kit szeretne, és ha beregisztrál egy online felületre, akkor azt érdemes megosztania az adatlapján ‒ mondja
. ‒ Például ha komoly kapcsolatot keresek, elsősorban diplomás férfival, akkor azt kiírom, és ha szerencsém van, csak olyanok jelentkeznek, akik megfelelnek a kritériumoknak.
Az egyik férfi, Gábor a színpad szélén üldögél. Visszatérő vendég Tímea rendezvényein, mert szívesen ismeri meg mások gondolatait. Viszont azt a kifejezést, hogy társkeresés, nem szereti.
– Nem keresek társat ‒ jelenti ki. ‒ Minden kaput megnyitok afelé, hogy megtaláljuk egymást, és majd jön egyszer. De a társ nem egy elveszett gomb, amit keresgélsz.
Űrhajós és remete
A szünet után csoportos kihívással folytatják. Kapnak egy listát szellemes, vicces feladatokkal, amelyeknek a megoldásához kreativitásra és együttműködésre lesz szükségük. Felhasználhatnak bármilyen tárgyat, amit a teremben találnak. A csapat, akit követek, arra a felszólításra, hogy „Csináljatok szivárványt!”, filctollakat rendez sorba. Az „Öleljetek meg legalább öten öt fát!” pontnál van, aki ceruzát ölel, van, aki széket. Összeírják a gyerekkori álmaikat is: a fiúk űrhajósnak készültek, az egyik szőke lány viszont azzal lepi meg a többieket, hogy ő remete szeretett volna lenni.
Tímea gondoskodik arról is, hogy kapcsolódjanak, élő szobrot alkotnak, és minden huszadik percben csengő jelzi, hogy eljött a csoportos ölelés ideje. Az utolsó csengetésnél az egyik csapat tagjai szorosan összefonódnak, és úgy ringatóznak, mintha egy hosszú nyaralás végén állnák körbe a tábortüzet.
Az estét kiskörös beszélgetésekkel zárják, ahol azoké a kérdéseké a főszerep, amelyek segítenek még tovább nyílni a másik előtt. A nap végén rengeteg szavazat érkezik. Azóta már azt is tudjuk, hogy a közös találatoknak köszönhetően a rendezvény után ötven pár ismerkedik tovább.
Fotó: Németh Gabriella
