Rengeteg dolga lenne, árulja el, mert bár véget ért pár hete a 11. Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál, hátravannak még az utómunkálatok, el kell számolni a pályázati pénzekkel, ki kell fizetni a kollégákat, levonni a tanulságokat… Ági soha nem tud leállni. Fűti az elkötelezettsége a világon elismert, ám itthon még mindig méltatlanul elhanyagolt dokumentumfilm műfaja iránt. Pedig csodás, hiteles pillanatokkal teli munkák születnek ám! – áradozik, ezekből a valódi szereplőkkel, valódi problémákról szóló filmekből lehet igazán megismerni a világot, és itthon is rengeteg tehetséges dokumentumfilmes dolgozik. A legtöbb ember az aktualitásokra kíváncsi, Ukrajnára, a háborúra vagy az elképesztő ütemben fejlődő Kínára. Remek dokuregények születnek ezekről a témákról, de őt, vallja be, jobban érdeklik a csendes, ám sokszor megrendítő emberi sorsok.

Csak az ember érdekel

– És ezekre a legnehezebb pénzt szerezni! – mondja. – Amikor például a Teri nagyi című filmemet készítettem a saját nagyanyámról, arra semmilyen anyagi forrásom nem volt. Meg operatőr sem, mert éppen nem ért rá, akit hívtam, úgyhogy megkérdeztem operatőr férjemet – ő nem dokumentumfilmes –, árulja már el, milyen gombokat kell megnyomni a kamerán. Aztán a Teri nagyinál nem is volt baj, hogy én lettem egy személyben az operatőr, a rendező meg dramaturg is, hiszen végtelenül intim pillanatokat kellett ellesnem. Mégpedig sürgősen, mert az én csodálatos nagyanyám már kilencven fölött járt, és kezdett erőt venni rajta a demencia. Néha olyan bölcsességek bugyogtak fel az elméjéből, mint valami filozófusnak, aztán hirtelen ismét elhomályosodott a tudata. Megrendítő pillanatok voltak… Hasonlókat éltem át akkor is, amikor a Szerelempatak című filmemet készítettem a Csíki-havasokban. Mindig vonzottak az idős emberek, hamar megnyílnak nekem, én pedig mint a szivacs, úgy szívom magamba azt a sok tapasztalatot, derűt és életbölcsességet. Hogy miért pont a szerelem érdekelt? Hát pont azért, mert annyira ellentmondásos az idősek és a szerelem, a szexualitás viszonya. Azt hinnénk, az ő életükből ez már rég kikopott, pedig dehogy. Ahogy vissza-visszajártam Veronka nénihez meg a többi székely parasztasszonyhoz, egyre több mindenre derült fény. Voltak köztük, akiknek szerencséje volt, mert rátaláltak a gyönyörre a párjukkal, és voltak, akik soha nem ismerték meg az igazi szerelmet, úgy élték le az életüket. A szexualitás az ő korukban még inkább tabutéma volt. Az idősek a filmben azt is bevallották, hogy soha csóréra nem vetkőztek egymás előtt, egész életükben nem látták a másik testét, mégis kacagtatón szabadszájúaknak bizonyultak, és sokszor arcpirítón pikáns részleteket árultak el a házaséletükből. Őszinte, derűs, szeretni való embereket ismertem meg bennük, ami belengi az egész alkotást. Ennek ­köszönheti a sikerét. 

Tenni kell a dolgod!

Ágit mindig a dolgok legmélye érdekelte, azok az igaz pillanatok, amelyeket csak ritkán sikerül lencsevégre kapni. – Rájöttem, hogy csak tenni kell a dolgod, és nem megelégedni a féllel, csakis az egésszel – vonja le munkája tanulságát. – Én elsősorban magamnak akarok megfelelni, minőségre törekszem, és az lebeg a szemem előtt, hogy soha nem szabad feladni. Már gyerekként is ilyen voltam. Indíthattak sakk- vagy akár futóversenyen, mindegyiket megnyertem. Jó kislány voltam, kitűnő tanuló, ugyanakkor nagyszájú, aki nem tűri az igazságtalanságot. Sokszor a dac hajtott előre… Mikor jegyeztem el magam a dokumentumfilmezéssel? – Ági elgondolkodik. – Nehéz ezt pontosan megmondani, mert először a közgazdasági egyetemre jártam, de közben véletlenül bekeveredtem a televízióba. Soha nem tanultam a dokumentumfilmezést, akkor még nem is volt a főiskolán ilyen szak, a tévés munkáim során tanultam bele a szakmába. Ami talán meghatározta a jövőmet, az az a pillanat volt, amikor Baló György behívatott magához. Huszonnyolc éves voltam, éppen várandós, ő odaállított néhány neves rádiós-­tévés riporter elé, és azt mondta: „Látják, így kell ezt csinálni!” Mert az én kisfilmjeimben érzelmek is voltak, nem csupán tények. A képek közé hiteles emberi pillanatokat csempésztem, felvillantottam sorsokat, ettől lett a film több. Művészet.

Egyedül is megy

A fiatal filmes kezdetben stábtagként, majd már egyedül is nekivágott egy-egy forgatásnak. Ági vagy ötven rövidebb-hosszabb dokumentumfilmet készített a legkülönbözőbb témákról, sok közülük megjárta a nemzetközi fesztiválokat is, és komoly díjakat nyert, de az igazi áttörést az említett Szerelempatak hozta meg. Ez volt az a film, amely a legtöbb néző ingerküszöbét elérte, és a mai napig látható az egyik nagy streamingcsatornán. A rendező 2014-ben még ingázott a közönségtalálkozók és a külföldi fesztiválok között, de egyre erősödött benne az elhatározás, hogy Magyarországon is kellene egy nemzetközi platform ezeknek a valóságot tükröző filmeknek. Előbb csak fiatalabb munkatársait kapacitálta, aztán Balogh Ritával, egy fiatal pályatársával karöltve maga vette kézbe a projektet. 

– Ha tudtam volna, hogy ilyen nehéz lesz, talán bele se vágok – vallja be utólag. – De azt hittem, ha jó az ügy, könnyű lesz rá pénzt szerezni. Naiv voltam. Pedig egy nemzetközi filmfesztiválra legalább harminc alkotót kell meghívni, repülőjegyet vásárolni, szállást biztosítani nekik, azonkívül a versenyfilmeket el kell látni magyar felirattal, ami szintén nem filléres mulatság. És akkor még csak a költségek töredékét soroltam fel. Úgyhogy éjt nappallá téve próbálkozunk, hogy valahogy összejöjjön a pénz, a kollégáim, a segítőim, a civil nagykövetek, az összes támogató művész velem együtt ingyen dolgozik, hogy évről évre megvalósulhasson ez a minőségi rendezvény. Mégse hallottam még senkitől, hogy nem támogatja az ügyet, és erre büszke vagyok. 2022-ben még bemutattuk a Tiszta sváb című filmemet, amit hat éven át forgattam, és amelyben a magyarországi németek világháború utáni meghurcoltatását és a kollektív felelősség kérdését igyekeztem körbejárni, de különben minden percemet a fesztivál szervezése tölti ki. Szerencsére rengeteg önkéntes csatlakozott hozzánk, és a munkatársaim is magukénak érzik a fesztivált, de ami talán még fontosabb, elviselnek engem. Néha szeszélyes és indulatos tudok lenni, ahelyett, hogy diplomatikus és szigorú lennék. 

Ági az utóbbi években már felnőtt fiával vállt vállnak vetve dolgozik, ma együtt vezetik a fesztivált. Andris követte az édesanyja példáját, szintén a dokumentumfilmek szerelmese, és sok terhet átvállal Ágitól, de azért még számára is bőven marad feladat. 

S hogy miként töltődik fel egy filmrendező? Mostanában kéktúráznak a férjével, árulja el nevetve Ági, mert imádja a természetet, ez az egyetlen, ami el tudja lazítani. Különben egy „őrmester”, ahogy a férje viccesen szokta hívni, nem bírja a láblógatást, úgyhogy a kirándulásokból is általában teljesítménytúra lesz. Ha néha elege van, felmerül benne, hogy el kellene mennie némettanárnak, jobban keresne, és nem lenne ennyi stressz­ ­sem. Aztán másnap felébred, és újra tele van tervekkel. 

– Most ismét egy filmen töröm a fejem – árulja el –, de egyelőre nem merek vele pályázni, mert hátha elutasítják. Úgyhogy kicsit még érlelem magamban, és nagy vitákat folytatok róla a családtagjaimmal. Mert ez a másik nagyszerű dolog az életemben. Amikor esténként együtt vacsorázunk, egyikünk főz valami finomat, és utána egy pohár bor mellett elbeszélgetünk. A lányom már nem él velünk, ő egyébként Waldorf-pedagógus, de szerencsére továbbra is gyakran jár haza. Ilyenkor jókat veszekszünk, meg érvelünk, eléggé olaszos család vagyunk, aztán másnap elmegyek kocogni egyet, hogy kiszellőztessem a fejem. A férjem pedig csatlakozik hozzám biciklivel. Ahogy minden egyébben is teljes mellszélességgel támogat. 

Fotó: Csibi Szilvia