„Szakadatlanul utazunk és szakadatlanul hazatalálunk.” Hogy hol találtam ezt a mondatot, már nem tudom, de hogy életem sok pillanatára igaz, az bizonyos.
Egyik sötét téli este a budai Hajnóczy utcában jártam, amikor észrevettem a mormon egyház feliratát az egyik bérház bejárata fölött. Rábámultam, és akkor ott, a Vérmezőre kifutó szeles utcán megálltam egy pillanatra, mert egyszerre nyár lett…
És ebben a nyárban ott állok Idaho állam egy mormon városkája, Rexburg főutcáján, egy utcabál kellős közepén, és döbbenten nézem, ahogy egy joviális, halálosan nyugodt rendőr minden harag és hangos szó nélkül kiveszi a nyakigláb fiatalember kezéből a doboz sörét, és tartalmát a kövezetre önti. Akkor felkaptam a fejem.
– Ez mi volt? Amerika nem a szabadság hazája?!
Akkor házigazdánk, Randy Schwendiman derűs arccal és nagy lelki nyugalommal közölte, de, ez a szabadság hazája, ahol be kell tartani a törvényeket. Itt is, és az összes többi mormonok lakta településen tilos az utcán alkoholt fogyasztani. A legtöbben otthon sem élnek vele, még kávét sem isznak, sőt, a cigaretta is tiltólistán szerepel.
Ó, de régen történt mindez! Vajon a jó mormonok, akik nem zárták a házaikat, sőt éjszakára az áruházak előtt kint hagyták az árukat, ahogy kint maradtak a biciklik, és nyitva hagyták az autóikat is, Chryslerek, Cadillacek, Pontiacok, Fordok és egyéb négykerekű csudák parkoltak szabadon – vajon még ma is ilyen mesebeli biztonságban élnek? Őszintén remélem, hogy igen.
Bár náluk is lehetnek változások. Emlékeznek talán, Budapest utcáiról eltűntek a sötét öltönyös, nevüket zakójuk hajtókáján viselő, komoly fiatalemberek, akik törve, de jól beszéltek magyarul, és szelíden a maguk hitét próbálták hirdetni azzal, aki szóba állt velük. Ez amolyan kétéves szolgálata volt a mormon családok fiainak. Érettségi után választhattak országot, hogy hová menjenek világot látni, önállóságot tanulni, a hitüket hirdetni. Megtanulták az illető ország nyelvét, megismerték szokásait, némileg a történelmét, kultúráját. De változhattak a hagyományok, évek óta nem látom őket.
Idaho, egy másik Amerika – írtam a naplómba. Míg a mormonokat az ezernyolcszázas évek végén idáig nem űzték, nem volt élet a hegyek övezte síkságokon. Máig tartó munkába kezdtek az ükapák, és nem pihennek a fiaik ma sem. A Cadillaceknek ez az ára.
Ballagok a Hajnóczy utcán, forog a régi film… ott izzadok egy rodeó tribünjén. A vidék kihagyhatatlan látványossága a farukat veszettül dobáló bikákat megülő cowboyok vetélkedése. Hatalmas nyekkenéssel hullottak a csizmás férfiak a porba, de egy perc múlva már álltak, és porolták a kalapjukat. Nem értettem, hogy az amúgy szelíd bikák mitől vadulnak meg, ahogy a karámból kilépnek. Elárulták. Egy bőrviszketést okozó övet csatolnak a szegény állat derekára, ettől dobálja magát és lovasát olyan veszettül.
Nem felejtem el azt a nyarat. Ahogy a fiatal indián nőt, Curleen Nakait sem. Egy vásáron találkoztunk. Curleen homokkő lapocskákra viszi föl azokat a barlangrajzokat, melyek Délnyugat-Amerika kanyonjaiban még szerte föllelhetők. Ezerháromszáz évvel ezelőtt születhettek. A legenda szerint a navahó indiánok ősi rovarmúltját idézik. Ajándékba egy ilyen kokopellit kaptam, ami hangyaféle tücsök, csak jót osztogat maga körül.
Míg beszélgetünk, megjelenik Curleen férje. Honnan jöttem, kérdi. From Hungary. Ó, a nagyapám temesvári! Az én nagyanyám is! Összeborultunk. És a temesvári Jakob Pfeiffer unokája, aki mormonként él Utah-ban indián feleségével és két örökbe fogadott eszkimó kisfiukkal – hazaszaladt fényképezőgépért.
Lám, igaz. Szakadatlanul utazunk és szakadatlanul hazatalálunk…
