Nassim Nicholas Taleb matematikai statisztikus és egykori tőzsdeügynök, A fekete hattyú című könyv szerzője, az Antifragile­ – Things That Gain From Disorder­ (szabad fordításban antitörékeny – avagy a rendetlenség építő ereje) című köteté­ben a világban fellelhető dolgokat három kate­gó­riába sorolja. Vannak a törékenyek, mint például egy tojás, amelyet ha leverünk, akkor vége, az többé már nem tojás. Aztán vannak a rezi­liensek, mint például­ egy gumilabda, amelyben nem tesz kárt, ha leverjük, de fejlődni sem tud tőle, marad olyan, amilyen volt. És létezik a dolgoknak egy harmadik osztálya, amelyet Taleb antitörékenynek nevezett el. Az ide tartozó dolgok kifejezetten igénylik, hogy „leverjük” őket, mert ezáltal erősödnek. Az antitörékenység mintapéldája az immunrendszer, amelynek kifejezetten szüksége van arra, hogy kisgyerekkorban megfelelő mennyiségű kosznak legyen kitéve, hogy felnőttkorban aztán majd ­optimálisan működhessen. 

Antitörékeny gyerekek

Ugyanilyen alapon működik az úgynevezett pszichológiai immunrendszer is, ami egy gyereknek azt a képességét jelenti, hogy feldolgozza és túllépjen a csalódásokon, apróbb sérüléseken, csúfolódáson, kirekesztésen, vélt vagy valós igazságtalanságokon és egyéb hétköznapi konfliktusokon anélkül, hogy azokon órákon vagy akár napokon keresztül rágódna. „Azok a jószándékú szülők, akik megpróbálják gyermekeiket buborékban nevelni – megóvva őket a csalódásoktól, tetteik következményeitől és a negatív érzelmektől –, valójában árthatnak nekik”, írja Jonathan Haidt A szorongó nemzedék című, nemrég magyarul is megjelent könyvében. „Ezzel ugyanis akadályozhatják a kompetencia, az önkontroll, a frusztrációtűrés és az érzelmi önszabályozás fejlődését. Számos kutatás kimutatta, hogy az ilyen »pátyolgató« vagy »helikopterszülői« nevelési stílus összefüggést mutat a későbbi szorongásos zavarokkal, az alacsony énhatékonysággal (vagyis azzal a belső meggyőződéssel, hogy képes vagyok elérni a céljaimat), valamint az önálló életre történő felkészülés nehézségeivel. A gyerekek természetüknél fogva antitörékenyek, ezért a túlféltett gyerekek nagyobb eséllyel válnak olyan tinédzserekké, akik folyamatosan védekező üzemmódban léteznek. Ebben az állapotban nehezebben tanulnak, kevesebb mély barátságot alakítanak ki, szorongóbbak lesznek, és a hétköznapi vitákat vagy konfliktusokat is fájdalmasabbnak élik meg.”

A kérdés tehát az, hogy miként tudja a szülő a legjobban fejleszteni gyermeke pszichológiai immunrendszerét. A sommás válasz erre az, hogy leginkább úgy, ha békén hagyja. Ez természetesen nem elhanyagolást jelent, hanem azt, hogy lehetőséget teremt a gyerekének megélni a saját kompetenciáit. Erre pedig nem a különórák, nem az edzések, nem az indulatkezelési foglalkozások, nem a szülői szentenciák, de még csak nem is az iskola a legalkalmasabb, hanem a játék. Egészen pontosan a szabad játék. 

– A játék az önismeret megszerzésének a legjobb módja. Észrevétlenül mutatja meg a gyereknek, hogy ki is ő valójában, mit tud megcsinálni, meddig képes eljutni, hol vannak a hiányosságai. A játéknak óriási jelentősége van, mert ezáltal tudja a gyerek feltérképezni önmagát, megismerni a saját pszichéjét – mondja Jung Csilla klinikai szakpszichológus, logoterapeuta. 

A játék a gyermekkor legfontosabb tevékenysége – ez a gyerekek „munkája” –, amely hozzájárul az agy fejlődéséhez és az alapvető társadalmi, mentális és érzelmi készségek elsajátításához. A játék annyira alapvető, hogy az ENSZ 1959-ben az emberi jogok közé sorolta.

Hasznos frusztráció

Azonban játék és játék között is van különbség. „A legtermészetesebb és legegészségesebb játék az, amely szabadban, különböző korú gyerekek részvételével zajlik, és bizonyos mértékű fizikai kockázatot is rejt. A kockázatos játék elengedhetetlen, mert megtanítja a gyerekeket arra, hogyan vigyázzanak magukra és másokra”, írja Jonathan­ ­Haidt. A gyerekek pedig csak olyan helyzetekben tanulhatják meg, hogy miként ne sérüljenek, ahol ennek a lehetősége egyáltalán fennáll – például birkózás közben, egy játékos kardcsatában, hintázás vagy fára mászás közben, ahol egy félreértelmezett vagy rossz mozdulat nemcsak fájdalmat, hanem kellemetlen helyzetet is eredményezhet. Természetesen a mérték itt is rendkívül fontos. A kockázatos helyzet nem veszélyes helyzetet jelent. A fára mászásnak megvan a maga kockázata, amit a gyerek általában helyesen képes felmérni. Egy négysávos autópályán átkelni viszont veszélyes, amit nem biztos, hogy megfelelően érzékel. 

– Természetesen nem cél, hogy a gyerek traumatizálódjon, de kicsi feszültségekre szükség van, mert anélkül nem tud fejlődni, nem ismeri meg, hogy mire képes, nem tudja kidolgozni a megküzdési stratégiáit, nem tudja megtanulni kimondani és jól képviselni, hogy mit szeretne. Mindehhez muszáj, hogy kicsit frusztrálódjon, és a szülő maga is előidézhet olyan helyzeteket, ahol a gyerekének valamiért ki kell állnia – mondja Jung Csilla. 

Norvég kutatók arra a megállapításra jutottak, hogy az izgalmas/borzongató játéknak antifóbiás hatása van. A gyerekek ezen keresztül tanulják meg legyőzni a közismert fóbiákat, mint a kígyóktól, pókoktól, bezártságtól, sötétségtől, magas helyektől és a közönség előtti megszólalástól való félelem, melyeknek evolúciós eredete van. Természetes módon keresik az izgalmas élményeket, az elhagyatott helyeket, sikítoznak a barátaikkal egy ijesztő filmen vagy a hullámvasúton a vidámparkban. És ezek az élmények segítik őket abban, hogy megtanulják felismerni és értékelni a kockázatokat, hogy megfelelő döntéseket hozzanak, és megtapasztalják, hogy még ha néha meg is sérülnek, képesek kezelni a helyzetet felnőtt beavatkozása nélkül – hacsak a felnőttek meg nem akadályozzák őket ebben…

Bizalmi válság

A mai szülők jóval kevesebb autonómiát és szabadságot adnak a gyerekeiknek, mint amennyit maguk élveztek a saját gyerekkorukban. És ez nemcsak amolyan szubjektív érzet, hanem kutatások is megerősítik. Valamiért veszélyesebbnek látjuk a mai világot, pedig az adatok és a tények éppen az ellenkezőjét bizonyítanák. Minden erőszakos bűncselekmény jelentős csökkenést mutat az elmúlt évtizedekben, az emberölések száma például a harmadára esett vissza az ötven évvel ezelőttihez képest. A gyerekeinket mégis egyre jobban féltjük, még az otthonunktól ötszáz méterre lévő iskolába is autóval visszük. Vajon mi történt? 

– Általános bizalmi válság alakult ki – mondja Jung Csilla. – A szülők nem bíznak a gyerekeikben, hogy képesek megugrani az előttük álló feladatokat, folyamatosan közbeavatkoznak, amivel megfosztják a gyerekeket cselekvőképességük megélésétől. – De nem bíznak a tanárokban sem, hogy a legjobbat akarja a gyereküknek, a szomszédban sem, főként, ha alig ismerik, és pláne nem bíznak az utca vadidegen emberében, hogy az jószándékú lenne.

– Én is azt mondtam kisebb korukban a gyerekeimnek, hogy ha egyedül vannak, ne álljanak szóba senkivel, pedig a személyes tapasztalatom teljesen más volt. Egy kisvárosban nőttem fel, és már egészen kisgyerekként egyedül jártam oviba. Volt két kis kartonlap, az egyikre azt írták a szüleim, hogy „haza”, a másikra meg azt, hogy „gimnázium”, ott tanítottak ugyanis. Minden reggel belerakták valamelyiket a zsebembe, és én az ovi végén megnéztem, hogy melyiket. Olvasni ugyan nem tudtam, de a szó hosszából felismertem, hogy hova kell mennem – folytatja a szakértő.

Én nem ismerek olyanokat, akik ma ilyen fokú autonómiát adnának a gyereküknek. Mégis mit tehet akkor a szülő, ha optimális környezetet akar teremteni gyereke fejlődéséhez? Először is, persze, hagyja szabadon játszani. 

– Nagyon fontos még, hogy adjon neki lehetőséget olyan döntésekre, amelyekben hibázhat – mondja Jung Csilla. – Ezek nem súlyos következményekkel járó döntések, hanem például az, hogy maga válassza ki a ruháját, még ha alul is öltözik. Fontos, hogy életkorának megfelelő helyzetekbe kerüljön, amelyek nem eredményeznek szorongást, de valódi kihívást jelentenek. Például: „Ma adok neked plusz két kakaós csigát, és te döntheted el, hogy melyik osztálytársadnak adod, akiről úgy gondolod, hogy a leginkább fog neki örülni.” Lehet, hogy ez nehéz helyzetet teremt – valaki irigy lesz, vita alakul ki –, de fontos, hogy a gyerek ilyen tapasztalatot is szerezzen. 

És persze a bizalom. A gyerekeink nem annyira ügyefogyottak, a világ közel sem annyira rossz hely, és a többi ember is sokkal jobb szándékú, mint amennyire hisszük. 

Illusztráció: Getty Images