Főleg nagymamáktól kapok olyan aggódó leveleket, amelyekben szomorúan panaszolják, hogy az egyébként nem tehetségtelen unokáik kiskamasz korukban, tizenkét-tizenhárom évesen sorban hagynak fel az aktív zenéléssel, zenetanulással.

Ismert képlet. A szülők ilyenkor inkább megadják magukat, mondván, annyival is csökken az ütközőfelület, amúgy is van elég dolga a gyereknek. „Jó, hagyd abba” – bólintanak sokan, noha tudják, hogy fontos érték, személyiségfejlesztő aktivitás süllyed el a mélyben. Vagy talán nem tudják…? 

Egy régi kedves betegem levelét találtam meg nemrég. Beszámolója lesz az egyik ütőkártyám. Ez a kislány három testvérével élt a Budapest körüli agglomerációban. A közepesnél súlyosabb figyelemzavarban szenvedett óvodában. Iskolába kerülés idején súlyosbodott a helyzet. Állandó figyelmetlenség (órán képtelen volt koncentrálni), szétszórtság (mindenét elhagyta) jellemezte, de mindenről megvolt a maga felnőtteskedő véleménye, hiszen nem volt buta, folyton érvelt (azaz feleselt), mindent megkérdőjelezett (értsd: mindenbe belekötött). Egyetlen élethelyzetben tudott csak vita nélkül beállni a sorba: a zenélésben. Még a gyakorlásra is könnyebben lehetett rábírni, mint, mondjuk, a leckeírásra. Valahogy ott a vonalak, a közöttük ülő, különböző kottafejek, no meg az előjelek annyira lekötötték a figyelmét, hogy nem tudott nem koncentrálni. Természetesen valahol a háttérben a jóságos tündér, a zenepedagógus is ott volt. 

S most, több mint tíz év után az újságban a nyomomra akadt. Szívmelengetően éretten mesél arról, hogy még mindig zenél, s ez milyen sokat számított neki akkor, és most is mennyire fontos része az életének. Felvételire készül, művészeti iskolába menne. Annak idején megbeszéltük, hogy festegessen is néha a saját örömére. A szülőket megkértem, hogy az alkotások hátoldalára írják fel, mikor készültek. Annyira komolyan vették, hogy azóta albumok születtek a festményekből. A zenélésről még megjegyezte, hogy utólag ő is megélte, hogy a muzsikálás tartotta egyben. Figyelmét ebből az élményből kiindulva volt képes javítani. „Ha zenélés közben tudok koncentrálni, akkor máshol az életben is mennie kell.”

Egy kilencéves fiút egy jól körülírható agyi elváltozás miatt meg kellett műteni, s az adott területet el is távolították. Más okokból eredeztethető középsúlyos figyelemzavara volt. A vizsgáló neurológus finoman jelezte, hogy a gyereknek a mozgásokkal, a mozgás összerendezésével elemi gondjai lesznek. S amikor én is megvizsgálom, javasolja, hogy a szülőket ezzel kapcsolatban okvetlenül világosítsam majd fel. S bizony a mozgáskészség, a mozgások összeszervezésének határozott hiányosságát magam is láttam. Kérdésemre, hogy mivel szeretne foglalkozni, gondolkodás nélkül rávágta: dobolni szeretne, és dobos akar lenni. Ilyenkor a szakembernek rezzenéstelen arccal kell fogadnia az ehhez hasonló kijelentéseket. A válaszom biztató volt. Azzal a feltétellel, hogy az első három mozgás okozta nehézségen túl kell lennie – vagyis legalább két évig abba ne hagyja a dobolást.

Nem hagyta abba. Annyira nem, hogy azóta a legmagasabb szintű vizsgát is letette. 

A gyerekek, ahogy mi is, egyszerűen bele tudnak fáradni az évekig, akár évtizedig tartó gyakorlásba. Nekik is vannak holtpontjaik. Különösen, amikor a társak közül sokan felhagynak a zenetanulással. Az okostelefon nagyon nagy konkurens! Erre időben érdemes odafigyelni. A szaktanárt, kórusvezetőt, zenepedagógust (négyszemközt) érdemes felkérni, hogy biztassa ilyenkor a „megfáradtakat” – álljanak össze duettbe, s könnyed, rövid (nem klasszikus) darabokkal színesítsék a repertoárt. S ha megmarad a zenélés, a kórusba járás, az olyan nagy ajándék, amit csak így utólag látunk, és akkor éljük meg teljességében a muzsikálás adta örömöt.

Egy rokon fiú hat év zenetanulás után ugyanígy megfáradt. Volt osztálytársa dzsessz tanszakon tanult, ő hozott néhány kottát. Elkezdtek együtt játszani. Megtörtént a vér-, illetve kottafrissítés, s a háromgyermekes apa a mai napig zongorázik. A maga örömére. 

Illusztráció: Szűcs Édua