A temetés után bírtam csak bemenni apósom lakásába. Tartottam tőle, milyen lesz látni az íróasztalán heverő tárgyakat, a jegyzetfüzetét, a tollát, a személyes tárgyait, a köntösét a fürdőszobában felakasztva, a fésűt, amiben még ott vannak a hajszálai. 

Vettünk egy mély levegőt a férjemmel, és kiszellőztettünk, meglocsoltuk a virágait, levittük a szemetet. Nem sokkal később a papírhulladékba dobtuk az utóbbi hónapok napilapjait, magazinjait, amelyeket egy kupacban tartott a nappali sarkában. 

Apósom rendszerező és leltárazó volt. Gyűjtötte a Budapesthez és az országhoz kapcsolódó huszadik századi tárgyakat, könyveket, fotókat, volt külön ötvenhatos könyvesszekrény, amelyben a forradalom alatti újságrelikviák is szerepeltek, nagy dobozok ötvenes évekbeli napilapokkal, VHS-kazetták, rajtuk a kilencvenes évek politikai vitái, régi családi albumok. 

Az egyik szekrény tetején egy nagy faláda, egy a sok közül, Botond székre áll, hogy leemelje. Koppan, amikor a földre tesszük.

Botond a nagypapájáról készült fotókat nézegeti, régi cserkésztáborok fiúbandái, fiatalok vicces fürdőruhákban a Balatonon, esküvői képek. 

Felnyitom a ládát, gondosan elrendezett tárgyak fogadnak. Egy kék kartondobozban filmtekercsek, alatta vastag borítékokban fotók, egy cipősdobozban naplók. Gyöngybetűkkel, töltőtollal teleírt füzetek. F. Júlia írta őket. Az apósom testvérének első felesége. A történetét többször hallottam, a gyönyörű, fiatal nő, aki a Malév első légiutas-­kísérői közé tartozott. Huszonnégy éves korában halt meg, lezuhant a Párizsba tartó géppel, a balesetet senki sem élte túl. A karórája alapján azonosították. Mindez négy hónappal az esküvője után történt, gyereket várt. 

A láda mellett ülök, már órák óta, nézegetem Júlia fotóit, felnyitom a papírcsomagot, amiben egy tucat tenyérnyi határidőnapló lapul.

Megtudom belőlük, hogy Júlia 1960. február 25-én a Nemzeti Színházban volt, Az ügynök halálát nézte meg, május 4-én a szlovákiai Eperjesre repült, utána pontosan vezeti a kilométereket, a helyszíneket rövidítésekkel jelöli. A kis noteszeket visszateszem a csomagba, és felnyitom a cipősdobozt. Júlia naplói. Még a gimnáziumban kezdi, aztán haláláig naplót vezet. Végignaplózza ötvenhatot, három vastag füzetet teleír, mindennap feljegyzi az érzéseit, a világpolitikai eseményeket, a barátai, családja körüli dolgokat. „Plakátok és röpcédulák szólították fel a népet a tüntetésre”, „A mellékutcából eljutottunk a Szabadság térre, és ott maradtunk sokáig. Számtalanszor elénekeltük a Himnuszt, a férfiak sírtak, én el voltam bűvölve, magam voltam a megtestesült lelkesedés”, „és visszahívtam, csak azt akartam mondani, hogy szeretlek”. A szőnyeg közepén ülök, órákat töltök Júlia naplóinak olvasásával. 

Először zavarban vagyok, megállok a sorok közt, amiben az érzelmeiről és a testéről ír, aztán mégis folytatom. Elkap a vágy, hogy minél többet megtudjak Júliáról. Esténként a neten kutatok, képernyőfotókat készítek a lezuhant gépről hírt adó cikkekről. Nem sokkal később kiderült, hogy a központban tudtak a szovjet gyártású gép típushibájáról, mégis engedték felszállni. 

A ládában ott vannak a táviratok, amelyek a házasságkötésükhöz gratulálnak, sok boldogságot kívánnak, pár hónappal későbbi dátummal érkeztek a gyásztáviratok. „Fájdalmában együtt érzek magával.”

Júlia 1962-ben halt meg, a Malév saját halottjának tekintette, a Farkasréti temetőben temették el. Tisztán emlékszem, hogy pár évvel ezelőtt apósom szomorúan mesélte, hogy jelezte, meghosszabbítaná Júlia sírját, mire azt a választ kapta, hogy beszántották. 

A naplókat olvasgatom, eltervezem, hogy begépelem őket, aztán hogy mit kezdek vele, majd eldöntöm később. Nagy a felelősség, felnyílt előttem egy valódi élet összes titka.