Nagy, barna szempár, sűrű, göndör haj, nevetős, kreol arc, fehér szőrmével bélelt, meleg dzseki, hosszú, lobogós szoknya és bakancs. Ha a Váci utcában sétálna velem szemben, spanyol turistának nézném. De Júlia nem turista, nem is Cervantes honfitársa, hanem csinos, ötvenes, távkapcsolatban élő budapesti nő, akinek a gondolkodásmódja és életvitele szabadabb, lazább, mint nálunk szokás.

Akit házasságba tereltek

– Amikor anyukám és a nagymamám volt fiatal, szigorú szabályok szerint kellett élni és viselkedni a kislányoknak és a nőknek, például nem írták elő törvények, mégis tudta mindenki, mikor illik férjhez menni. Mire 1970-ben világra jöttem, valamelyest lazultak a szabályok, azaz egyre többen fogadták el, nincsenek szófogadó „egyennők” meg acélos „mintaférfiak”. Hiszen a lányok is lehetnek lázadók meg kimagaslóan tehetségesek, és a fiúk között is akadnak gyengék meg lassúak – magyarázza lelkesen, majd lemondóan legyint, amikor megkérem, önmagát is helyezze fel e társadalmi gyorsfényképre. 

– Sajnos e kérésednek már kislányként is eleget tudtam volna tenni, hiszen nagyon korán tapasztaltam, a szüleim jóval több otthoni munkát követelnek meg tőlem, mint a fiútestvéreimtől – jelenti ki rezignáltan. ­Pedig Júlia gyerekként sem volt szabályos. Nem babázott, nem lakkozta a körmét titokban, de szétszedte és megjavította a kerti csapot meg a testvérei elektromos játékait, kisautóit, és még ma is őt kérik meg az öccsei, ha polcot vagy gyerekágyat vásárolnak, hogy rakja össze a bútort. Nem véletlen, hogy érettségi után műszaki tanár végzettséget szerzett, aminek örült az óvónő édesanyja, de közben telezokogta a baráti körét, hogy nem fog férjhez menni a csinos, diplomás lánya, mert nem kacér, hanem erős és határozott. Addig jajongott, míg egy fiatal kolléganőjének eszébe jutott a facér, jóképű tornatanár nagybátyja: „a Robi”.

– Robi kedves, okos, linkóci fickó volt – meséli Júlia. – Ő sem bánta, én sem, hogy összeboronáltak minket, mert legalább nem rágták tovább a lelkünket, hogy házasodnunk kellene. Vele az volt a gond, hogy túl sok lányt „fogyasztott” huszonöt éves koráig, velem az volt a baj, egyetlen fiú sem akadt a horgomra életem huszonnégy esztendeje alatt. Anyám úszott a boldogságban, amikor sikerült beterelnie a házasság biztonságába, Robi családja is megkönnyebbült, amikor kimondtuk a boldogító igent. Szerelem nélkül. De nem voltam ám boldogtalan! Élveztem, hogy végre önálló lehetek, amikor beköltöztünk Robi nagymamájának tágas, szent-endrei házába. Mit éreztem a férjem iránt? Barátságot. Tetszett, jó volt vele a szex, értékeltem, hogy szépnek, okosnak, krea­tívnak tart. De bizony értetlenül álltam, amikor égig érő szerelmekről hallottam! Szerintem Rómeó ostoba gyerek volt a druszámmal együtt. Ki gondolta, hogy épp egy égig érő szerelem fogja felborítani a kicsit unalmas, de biztonságos életünket…?

Mindenki lehet szerelmes

Már tizenöt éve éltek együtt, amikor Robi munkahelyet váltott, mert vezető testnevelővé nevezték ki egy elit sportiskolában, ahol néhány hónap alatt úgy beleszeretett egy kolléganőjébe, hogy karácsonykor Júlia elé állt, és becsülettel bejelentette: „Te vagy a legjobb barátom, de el kell válnunk, mert ki akarom próbálni a szerelmet!” Júliát nem azért érintette rosszul a férje döntése, mert útközben beleszeretett Robiba, hanem azért, mert egyébként is válaszút előtt állt. Ő az esküvőjük után felhagyott a tanítással, hogy jobban keressen gyerekruha-készítőként és -tervezőként – az ötleteivel, a kreativitásával gyorsan a legismertebbek közé került –, csakhogy 2010-re befuccsolt az üzlet. Szerencsére Robi igaz barátként ismerte el, hogy a vagyonkájukat Júlia hozta össze, tehát visszaköltözött a nagyi szentendrei házába, magával vitte a kocsiját és egy kisebb summát, minden mást Júliának hagyott. 

– Boldog voltam, hogy elegendő az anyagi erőm egy második életkezdéshez, közben észrevettem, sajnálnak az ismerőseim. A munkatársnőim­ el sem hitték, milyen rendes velem Robi, és szántak, mert nem született gyerekem. Pedig én örültem, hogy válás után csak magamért vagyok felelős! Ritkán beszélek erről, de most elmondom, miattam nem vállaltunk gyereket Robival. Amikor kislány voltam, anyaként robotoltam a három(!) öcsém körül a szüleim parancsára, közben egy életre megtanultam, rengeteg munkával jár egy gyerek.­ A testvéreim csemetéiért sokat tettem és teszek ma is, de nem vágyom sajátra. Van, aki megért, például a volt férjem meg a jelenlegi párom, mások elítélnek. Ők általában feleségek. Közülük sokan gondolják, hogy egy nő kizárólag házasságban lehet boldog a gyerekeivel és a férjével, akitől mindent el kell tűrni a szabályos család látszatának fenntartásáért. Mert minden nőnek kell egy dokumentáltan „saját tulajdonú” hím! Nos, az efféle ismerőseim nem értik, hogy ma is barátsággal szeretem a volt férjemet, és hálás vagyok, mert általa ismertem meg a válóperünket levezénylő ügyvéd legjobb barátját, Márkot. Ő lett életem második társa-párja-mindene, tőle tanultam, hogy a sors legszebb ajándéka a szerelem.

Csak a hegyekre féltékeny

A Júliával egyidős Márk, aki dán apa és magyar édesanya gyermekeként cseperedett fel Koppenhágában, gyakran járt Budapestre, hogy a magyar rokonaival találkozzon, és hegyet másszon. Ő percek alatt habarodott bele Júlia temperamentumába, humorába, a szabadságába és a rengeteg barna hajába.

Azt is nagyra értékelte, hogy azonnal igent mondott, amikor felajánlotta, próbálja ki vele élete meghatározó szenvedélyét, a sziklamászást. Júlia kiállta a próbát a Gerecsében és a Róka-hegyen, de bizony félt a süvítő széltől, tehát megállapodott a sziklamászás kistestvére, a falmászás mellett. Mi kerekedett ki e különös kezdetből? Csodálatos távkapcsolat Márkkal, teljesen új életforma és megélhetés. Júlia ma, tizenöt évvel később is úgy érzi, még mindig szerelmesek egymásba – „…élmény, öröm és izgalom minden együtt töltött napunk, hetünk, hónapunk” –, és büszke arra, hogy meg tud élni a második vállalkozásából is. Túrázáshoz, sziklamászáshoz szükséges ruhákat gyárt és forgalmaz, szokásához híven rengeteget dolgozik, és a keresete fedezi azt az életformát, amelyben jól érzi magát. A téli hónapok Magyarországon, a nyáriak Koppenhágában… Közben Márk kitartóan mássza a világ legveszélyesebb sziklafalait az Alpoktól a ­Himalájáig. 

– Mit látnak belőlem az ismerő­seim? Gyakran vagyok egyedül, sokszor megyek társ nélkül színházba, nemigen lehet velem és a párommal közös nyaralást szervezni, mert ritkán érkezik pontosan Budapestre az én veszélyes életet élő kedvesem. Az egyik sógornőm Columbo férjének becézi Márkot, mert nem lehet tudni, mikor tűnik fel, és mikor párolog el. Ezzel szemben a dán barátaink úgy szeretnek minket, ahogy vagyunk, mert tudják, sokféleképpen lehet élni. Megértik, hogy Márk rajong az égig érő hegycsúcsokért, hiszen Dánia hatalmas síkság, közben itthon sajnálnak a családtagjaim. „Szegény Júlia! Se férj, se gyerek, se unoka, csak a vándorélet…!” És én nem tudom mindenkinek elmondani, amit most végre világgá kiabálhatok. Ne sajnáljatok, magam választottam ezt az életformát! Én örülök, hogy nem ülök naphosszat ostoba értekezleteken, mint a legértelmesebb sógornőm, és nem akarok az öcséimhez hasonlóan tehetősebbnek látszani, mint amilyen vagyok. Azért sem erőlködöm, hogy mindenkinek megfeleljek, mint anyukám, ráadásul teljes biztonságban érzem magam a párom mellett, ellentétben a legjobb barátnőmmel.­ Ő a világ számára rendezett családanya, közben olyan féltékeny a férjére, hogy éjszakánként telesírja a párnáját. Ha jól meggondolom, én csak a hegyekre vagyok féltékeny, miattuk gyakran imádkozom. Könyörgök nekik és az égieknek, nehogy elvegyék tőlem Márkot, és ő térjen haza épen, egészségesen a tanítványaival együtt. Mondd, mindennek fényében te is sajnálatra méltónak tartasz? 

Illusztráció: Unsplash, Fotó: Falus Kriszta