„Mit fogsz kezdeni magaddal ott az Isten háta mögött? Nem félsz majd kint a sötétben?” Mindenki ugyanazokat a kérdéseket ismételte, melyek az én fejemben is időről időre megfordultak. Elszigeteltség – ez a szó jut először eszünkbe, ha a tanyára gondolunk. Egy magányosan árválkodó ház a semmi közepén, ahol egészen máshogy hat a hideg, a szél vagy az éjszaka sötétje. Eddig a főtéri kocsiforgalom zaja ringatott álomba, most csak az erdő felől hallatszódnak ismeretlen neszek – ágroppanás és avarzizegés. Néha még most is hangosan számolok, amikor napnyugta után kiszaladok a kazánig, és gyakran nyugtalanít, ha látszólag a semmiért ugatnak a kutyák. Egy ideje azonban hiszem, ahogy a városi biztonság, úgy a tanyasi védtelenség is egyfajta illúzió. Mi hordozzuk magunkkal oda, ahol épp megvetjük a lábunkat. Mert aztán itt is hamar bebizonyosodott, milyen, amikor az utolsó bokrot is bevilágítja a hold erős fénye, hogy az erdőben valójában fácánpárok repkednek ágról ágra, és Zsömi meg Csoki is csak a kertben összebújó őzeket érzi. A ház az erdő közepén sosem lesz olyan elszigetelt vagy magányos, mint amilyennek elsőre gondoltuk, mert velünk együtt a természethez tartozik. Hiába a távolságok, általa mi is belesimulunk a helyi közösségbe, természet és ember különös összhangjába, melyben nincs szükség hosszú beszélgetésekre. Elég egy biccentés a földúton, egy-egy kanna víz, ha a szivattyú valakinél felmondja a szolgálatot, vagy egy gyors telefon, ha a szomszéd szökésben lévő lovai elvágtáznak az ablakunk előtt.
Márciusban tanyaösszejövetel lesz. Végre nem a megszokott okok miatt gyűlünk össze – nem azért, mert elment az áram, vagy mert traktort kell hívni, hogy járhatóvá tegye a sáros utat. Végre megtudhatjuk, rajtunk és néhány fiatal barátunkon kívül kik élnek még ezen a vidéken. Kik integetnek az elhaladó autókból a ház felé, mely kedves, közvetlen gesztus még két év után is szokatlan tud lenni. Én fermentált zöldségeket készítettem, hogy legyen mivel hozzájárulni a közösen főzött ebédhez. Káposztát vágtam, répát reszeltem, és közben a gondolataim messzire, egy másik befogadó tanyaközösségbe repültek. Fél éve már, hogy egy Balaton melletti erdős birtokról hazahoztam magammal a fermentálás fortélyait. Judit receptje szerint az oldattal indítunk: egy liter vízben egy evőkanál sót kell feloldani. A káposztát megmossuk, külső leveleit leszedjük, majd vékony csíkokra vágjuk, vagy gyaluval szeleteljük. Fokhagymát, borsot, köménymagot, babérlevelet, koriandert, szegfűszeget szórunk a tiszta befőttesüvegek aljára, azután rétegezzük rá a zöldségeket. Olyan szorosan, hogy ne maradjon üres hely, de mégse nyomjuk le túlságosan. A tetejére keresztirányban répacsíkokat fektetünk, majd felöntjük a sóoldattal úgy, hogy a lé teljesen ellepje. Az üvegeket fénytől védett, szoba-hőmérsékletű helyen hagyjuk pihenni legalább két héten át. Addig is hallgathatjuk, ahogy folyik a lázas buborékolás, a halk, pezsgő ciccegés, ami Judit szerint olyan, mintha az üvegek egymással beszélgetnének.
Márciusban a kert is lassan ébredezik a téli dermedtségből. Az évszakok közötti átmenetek viszont egyre rövidebbek. Bármennyire is hűvösnek tűnnek a reggelek, sietnünk kell a tavaszi munkákkal. A fóliasátor még csak árnyéka önmagának, de képzeletemben már látom, ahogy megindulnak benne a terebélyes zöldek. Miután fellazítottuk, megöntözzük a vetemény földjét, hiszen a fagyok ellenére aszályos volt a tél. A palánták mindezt még odabentről figyelik, a melegben sorakoznak az ablakpárkányon, nyújtóznak a fény felé. Mocorognak a földben a bazsalikom, paradicsom- és paprikafélék magjai, de került a palántanevelőbe kakukkfű és padlizsán is. Márciusban mi már kiültetjük az első tavaszi virágokat, a bársonyvirágok mellett a szárazságtűrő ágyásba is elvetjük a beszerzett magokat. A hónap második felében kezdődik meg igazán a kerti munka. Szabadföldbe kerül a retek, a karalábé, magaságyásba a sárgarépa, a petrezselyem, és a hónap végén ott pihen majd a hagyma is. A gyümölcsös után a rózsák is türelmetlenül várják, hogy metszésnél rájuk kerülhessen a sor – én pedig már azt, hogy kövér szirmaik rózsalekvárrá olvadjanak a cukros lábasban. De lassítsunk egy kicsit. Mindennek eljön a maga ideje, és vele együtt a bizonyosság is, hogy még itt, az isten háta mögött sem vagyunk egyedül – most élünk csak igazán megtartó közösségben.
Fotó: Rajna Nóra
