Nincs lehetetlen
A szülők mindenkinek az életében meghatározók, már önmagában a létezésben is, de leginkább utána, mert sok múlik azokon a modelleken, amiket az ember a szüleitől tapasztal, lát, elvesz, ellop, eltanul. Ráadásul én ugyanazt a szakmát választottam, mint ők, úgyhogy nemcsak az emberi viselkedésmintákat vittem tőlük tovább, hanem a szakmaiakat is, hogy miként állunk a színpadhoz, a kollégáinkhoz, a hivatásunkhoz. Egyébként édesapám egy rendkívül kíváncsi ember volt, sokat olvasott, tanult egész életében. Ezt a kíváncsiságot – vagy genetikailag, vagy tanult mintaként – megörököltem tőle, talán nincs is olyan terület a világban, ami ne érdekelne. Édesanyámtól pedig olyan problémamegoldó képességet kaptam, hogy egyszerűen nincs lehetetlen: minél több szálon kell a dolgokat kibogozni és megoldani, annál izgatottabb és boldogabb vagyok.
Az álmok útján
Ahogy mondani szokták, a véletlen a Jóisten kacsintása. És én sem véletlennek tekintem, hogy a színművészetin nem az alternatív vonal, hanem a polgári színházi kultúra képviselőihez kerültem, Szirtes Tamáshoz, aki mögött Ádám Ottó állt, a Madách Színház legendás rendezője és igazgatója. Sokat köszönhetek nekik. Utána leszerződtettek a színházba, ahol Almási Éván, Huszti Péteren, Psota Irénen és Tolnay Klárin át Sztankay Istvánig hosszan sorolhatnám azokat, akiknek hálával tartozom, mert szakmailag vagy emberileg támogattak. A pályám minden pillanatát élvezem. Színészként nem csupán álmokat kergetek, hanem egy álomban élhetek.
A felelősség iskolája
Szerencsés helyzetben vagyok, mert megtapasztalhattam a fiús meg a lányos apaságot is. A gyerekeim által olyan dolgokat tanulhattam meg a világról és saját magamról, amiket másként nem fedezhettem volna fel. Onnantól, hogy megszülettek, életem végéig felelek értük. Akinek gyermeke van, tökéletesen érzi József Attila szavait: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.”
A mikrofon másik oldala
Igazi boldogság, hogy ötvenéves korom fölött, amikor sokan inkább már beleuntak vagy belemerevedtek a saját életükbe, kaptam egy lehetőséget, és kipróbálhattam magam a televíziózásban. A tévé teljesen más terület, hiszen addig én voltam a riportalany, mindig azon a kanapén ültem, ahol beszélni kellett, ahol kérdeztek, és most átültem a másik oldalra, ahol kérdeznem kell, és csendben maradnom. Ennek elsajátítása komoly feladat.
A jövő generációja
Meláth Andrea, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanszékvezetője kért fel néhány évvel ezelőtt, hogy színpadi beszédet tanítsak a fiatal operaénekeseknek. Átadhattam azt a felgyülemlett szakmai tudást, érdeklődést, szemléletet, gondolkodásmódot, amit felszívtam az elmúlt évtizedek alatt. Számomra ez újabb önismereti út, és bízom benne, hogy talán egy kis hasznát veszi a jövő generációja is.
Fotó: Németh Gabriella, MTI / Sándor Katalin, Fotocentral / Olajos Piroska
