A mai negyvenes-ötvenes korosztály a világ leghosszabb hídjának közepén áll – mondja a szociálpszichológus interjúnkban (20. oldal). Mennyire igaza van! A mostani ötvenesek életmódja sokkal jobban különbözik a szüleikétől, mint ahogy két-három generációval ezelőtt különböztek a felmenőiktől az emberek. Saját gyerekeik pedig egy elképesztően felgyorsult, digitális világban élnek.
Kesereghetünk a meg nem értettségről, a változásokról, de középen állni jó dolog is lehet. Ha odafigyelünk, és van fogadókészség mindkét oldalon, átadhatjuk a tudást, a tapasztalatot, és értéket közvetíthetünk. Erősíthetjük a nagyszülők és az unokák kapcsolatát, időt, teret adhatunk nekik, hogy jobban megismerjék egymást. Tudom, nem mindig egyszerű éppen a feladatokkal teli életünk, a listák teljesítése közepette megteremteni az alkalmat, amikor a családot össze tudjuk hozni – főleg a távolságok miatt. De milyen jó, ha sikerül…
Minden alkalommal örömmel nézem, amikor a tinilányom és a szüleim elmerülnek a beszélgetésben. Annyi mindent adhatnak neki a nagyszülei, amit én esetleg nem! Anyám tanítja varrni, apám sakkozni. A nagymamájától tanulta meg befoltozni a szakadást a ruháján, a nagypapától meg azt, hogy hogyan kell virágot ültetni, szótárban keresgélni. Ő pedig szorgalmasan oktatja őket a digitális világ rejtelmeire. Miatta tudnak videóhívást fogadni, online vásárolni, és pillecukrot sütni gyertya felett is. Közben megismeri a családi történeteket, érdeklődve hallgatja a régi meséket olyan rokonokról, akik már nem találkozhattak vele.
Ezért is találom fantasztikusnak a kecskeméti kezdeményezést, ahol a nyugdíjasok és az ovisok, iskolások közös programokon vesznek részt. Szívet melengető hallgatni, mennyit adhat egymásnak a két generáció (30. oldal), csak merni kell kezdeményezni. Mert a híd, amin állunk, szerencsére oda-vissza átjárható.
Fotó: Zsólyomi Norbert
