Tavaly szeptemberben beszéltünk utoljára. Elárultad, hogy annyi munkát bevállaltál erre az évadra, nem is tudod, hogy fogod bírni.

Hál’ istennek már csak egy bemutató van hátra az ötből. Egy volt még ősszel Kaposváron, az nagyon érdekes előadás, Jon Fosse Nobel-­díjas író Őszi álom című darabjából készült. Egy családi dráma, én játszom az anyát, remek és tehetséges kollégákkal dolgozhattam, úgyhogy gyönyörű próbafolyamaton vagyok túl. Azután jött a Katonában a Nyílt tárgyalás Székely Kriszta rendezésében, és nemrég nyitott a Bástya Színház a Minden jót Leo Grande című előadással, amelyben főszerepet játszom. Valamint pár hét múlva kezdődik az utolsó próbafolyamatom a Vígszínházban.

A Minden jót, Leo Grandét néhány éve megfilmesítették, Emma Thompson játssza a főszerepet. Láttad?

Ó, imádtam. Nekem teljesen mindegy, mit játszik Emma Thompson, mert rajongok érte, csodálatos színésznő… Nem tudom, hogy kapta meg a Bástya Színház az előadás jogait, mert ezt már annyian próbálták megszerezni Magyarországon, de most Góczán ­Judit dramaturgnak sikerült, és én elmondhatatlanul örültem a szerepnek. Nem volt könnyű, mert a színház a régi mozi emeletén helyezkedik el, egy pici térben, ahol a nézők karnyújtásnyira vannak, de úgy tűnik, sikerült megoldanom.

Persze, mert te a Nemzeti színpadához szoktál, csakhogy ez egy intim előadás. Arról szól, hogy egy tanárnő megözvegyül, és hosszú vívódás után úgy dönt, kipróbálja egy szexmunkással a testi szerelmet, mert a férjével soha nem volt jó.

Ráadásul ez egy hittantanárnő. Gondolom, nem kevés gátat kellett magában leküzdenie ehhez. Van is egy jelenet arról, hogy dolgozatot íratott a tanítványaival a szexmunkával kapcsolatos erkölcsi fenntartásokról, és nem győzte a lányokat szidni a rövid szoknyáik miatt, mondván, az folyamatos kihívást jelent a férfiak számára.

És közben egy életen át azt hazudta a férjének, hogy jó vele az ágyban…

Én ezt is meg tudom érteni. Időközben született két gyereke, és így már nem olyan könnyű azt mondani, hogy te, nekem nem elég jó a szex, inkább váljunk el. Két gyerekkel a hónod alatt egyébként sem olyan könnyű elmenni, nem mindenki képes arra, hogy felrúgjon mindent, és új életet kezdjen. Mert jó, a testi öröm hiányzik az életéből, de közben meg annyi minden más van, aminek szeretne megfelelni. Csak, amikor megözvegyül, jön rá, hogy az intimitás nagyon hiányzott, és szeretné kipróbálni. A másik, amire ráébred, hogy folyton türelmetlen volt a gyerekeivel, és nem győzi ostorozni magát ezért. Hányszor beszélünk arról, hogy egy gyereknek az a jó, ha a szülei nem áldozatot hoznak azért, hogy őket felneveljék, hanem boldogok egymással. Iszonyú nehéz kérdések ezek, még egy nem ilyen szigorú erkölcsi normák mentén élő embernek sem biztos, hogy sikerül jó válaszokat találni rájuk.

A Futni mentem című filmben is egy olyan anyát alakítasz, akit gyötör a lelkiismeret-furdalás amiatt, hogy egy életen át alárendelte magát a szeszélyes férjének, miközben elhanyagolta a három lányát. Mennyire áll ez közel hozzád? Te soha nem rendelődtél alá senkinek.

Nem, nem tudtam. Azt szoktam mondani, nekem egy féltékeny szeretőm volt, az a színház. És abban a pillanatban, hogy nem adtam oda neki mindenemet, bosszút állt. Ráadásul csupa olyan színházban dolgoztam, például a pályám elején a Katonában, ahol mindegy volt, hogy ünnep van-e, vagy hétköznap, fel kellett állni a színpadra. Egyszer például húsvétkor kiírták, hogy hétfőn délelőtt próba. Tiltakoztam, hogy nekem kicsi gyerekem van, nálam lesz az ünnepi reggeli, jönnek a nagyszülők, nem tehetem meg, hogy otthagyom őket. Emlékszem, mekkora probléma lett ebből.

A Három nővér című előadással akkoriban jártátok Európát. Udvaros, Básti Juli, Szirtes Ági. Máig előttem vagytok. Mindegyi­kőtök kisgyerekes anya volt.

Valóban minden hónapban utaztunk vendégszerepelni, és egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre nagyobb plüssállatokat próbálunk felgyömöszölni a repülőre. Azokkal akartuk kompenzálni a gyerekeinket. Hogy oldottuk meg? Az én fiam­ra például mindenki vigyázott, egyszer még a Besh o droM zenekar gitárosa is. Bár őt imádta Máté, mert gitározott neki. Sajnos a szü­leim­re nem számíthattam, édesanyám is játszott még, mostanában szoktam is mondogatni a fiatal kolléganőimnek, hogy ha gyerekvállaláson törik a fejüket, jó, ha aktív nagymamák és nagypapák állnak készenlétben. Én például sokszor ­tizenhat órákat voltam távol az otthonomtól.

Tesz ezért utólag szemrehányást Máté?

Nem, de csak azért, mert egy nagyszerű gyerek. Ám én azért tudom, mennyire hiányoztam neki. Sokszor hajnalban nyomtam egy puszit az arcára, aztán éjjel, ha hazaértem, miközben ő még, vagy már aludt. Egy civil ezt el se tudja képzelni.

Gondolom, a párkapcsolataid is ennek itták meg a levét.

Mondj valakit, aki ezt az életet képes elviselni… Talán Nicolas Cage, amikor angyalt játszott. (Nevet.) Ezt a szakmát egyszerűen nem lehet másképp csinálni, legalábbis nekem nem sikerült.

Tehát nem ezért jöttél el a Katona színházból tizenhárom év után?

Dehogy! Azért jöttem el, mert már rutinszerűnek éreztem. Ismertem mindenkit, tudtam, mire számíthatok a partnereimtől, hiányzott a kezdeti lobogás. 1982-ben, amikor a társulat megalakult, az mindannyiunk számára egy őrült szerelem volt. A főpróbákat szinte eufóriában éltük meg. Aztán ez kicsit lanyhult, és én új kihívásra vágytam. Egy év múlva Székely Gábor hívott az Újszínházba, és én azonnal igent mondtam. Holott­ nem tudod elképzelni, mennyit gyötört engem Székely a Katonában. Például amikor Shakespeare­ Ahogy tetszik című előadását próbáltuk. Annyit életemben nem sírtam. Már hatvanszor végigmentünk egy jeleneten, de ő hetvenedszerre is akarta, mert maximalisa volt, és a legjobb megoldást szerette volna megtalálni. De én láttam, hogy közben ő is gyötri magát, mert meg akarta fejteni, mire gondolhatott a szerző, amikor az adott jelenetet írta. A következő közös munkánk azonban, Füst Milán Catullusa már csupa öröm volt, és végül nagy sikerünk lett.

Az Újszínházat meg a Bárka miatt hagytad ott. Miért?

Mert izgatott, milyen az, amikor nem nyomaszt kőszínházi elvárás, és addig próbálhatunk egy előadást, amíg tökéletes nem lesz. ­Romantikus, nagy kaland volt, egy leszakadt vívóteremből akartunk igazi színházat csinálni. Ennek ellenére, vagy pont ezért, remek társulat verődött össze, friss szemléletű, fiatal rendezőkkel, munkatársakkal. A Szentivánéji álomban, emlékszem, borzasztóan figyeltünk egymásra, és nem győztünk ötletelni. Igazi közös alkotás volt. Ott került össze a Kapa és Pepe páros is.

Végül mégis a Nemzeti Színházban kötöttél ki, és maradtál huszonkét éven át, egészen tavalyig. Hogy fér ez össze a folytonos kihívás­kereséssel?

Hiszek a kőszínházi társulatokban, így szocializálódtam, hiszen a szüleim is színházi emberek voltak. Másrészt a Nemzetiben három igazgató váltotta egymást, amíg ott voltam, és én mindegyikük koncepcióját izgalmasnak találtam. Pontosabban engem még Schwajda György hívott oda egy különleges Lear-előadásra, amit Anatolij Vasziljev rendezett volna, Leart Törőcsik Marira, a többi szerepet pedig másik kilenc színésznőre osztották. De tudtuk, hogy szeszélyes fickó, ha valami nem úgy alakul, ahogy elképzelte, egyszerűen lelép. Így is lett. De a mi szerződésünkben az állt, hogy ebben az esetben egy másik előadásban kapunk szerepet. Így született meg Bartis Attila A nyugalom című regényéből az Anyám, Kleopátra című előadás, és a szerző azt szerette volna, ha én játszom el a női főszereplőt. Aztán maradtam Jordán Tamás igazgatása alatt is, akivel ugyan néha összevitatkoztunk, de imádtam a népszínházat, amit csinált. Majd jött Alföldi Robi az ő progresszív színházával, ami szintén nagy kihívást jelentett, és utána izgatottan vártam Vidnyánszky Attilát, aki nagyon jó rendező hírében állt, addig a beregszászi színházat vezette. Kezdetben az ő költői színházáért is lelkesedtem, de sajnos az utóbbi időben nagyon bekúszott a politika.

Jól értesültem, hogy sokáig Molnár Piroskával közös öltözőtök volt?

Jobb lakótársat nem is kívánhattam volna. Piroska csodálatos ember. Ha éppen lobogtam, ő szerényen meghúzódott a sarokban, hogy ne zavarjon, ha pedig beszélgetésre vágytam, nyitott lélekkel ott volt nekem. Amikor évekkel ezelőtt elszerződött a Tháliába, kitettem róla egy óriási fotót a falra, annyira hiányzott.

Hetvenévesen még a csúcson vagy, fitten, fiatalosan. A mozivásznon legalábbis úgy futottál, mint a nyúl. Egyébként is kocogsz?

Legfeljebb a kutyáimmal, és azt se mindennap. Én inkább tornázni szeretek, járok mindenféle alakformáló, zsírégető edzésekre, és hál’ istennek még bírom. A másik szerelmem a tánc, a balett.

Azt is hallottam, hogy kertes házban laksz, és szorgalmasan eteted a madaraidat.

Még beszélek is hozzájuk! Nem győzöm csodálni ezt a bolygót, a fákat, a vizeket, azt is szeretem, ha esik, azt meg pláne, ha ropogós hóban kell lesétálnom a hegyről.­ Imádom a természetet. Felelősek vagyunk azért, hogy megőrizzük a környezetünket, csak nem értem, sok ember miért nem látja ezt be. Én a pandémia alatt, amikor végre lett rá időm, beálltam a Greenpeace akti­vistái közé, és részt vettem a Fertő tó megóvásáért folyó küzdelemben.

Egy fecskementő akcióban is részt vettél, átvágtatok egy lebontásra ítélt ház köré húzott dróthálót, hogy a védett madarak odatalál­janak a fészkükhöz.

És képzeld, elítélt bennünket érte a bíróság azzal, hogy magántulajdon elleni bűncselekményt követtünk el. Elképesztő. Szerencsére másodfokon felmentettek minket, hiszen a drót kevesebbe került, mint két fecsketojás eszmei értéke.

Szakmailag viszont nem ütközöl akadályokba. Az elmúlt hónapokban két filmedet mutatták be, pontosabban az egyik tévéfilm, az Ők tudják, mi a szerelem, azonkívül játszol A mi kis falunk című sorozatban, és szinte minden este színpadon állsz.

Rám is fér a pihenés, úgyhogy most elutazom egy hétre. Meghívták a zenés önálló estemet Londonba, és ha már ott leszek, maradok pár napig. De előbb még felülök egy Athén felé tartó repülőre, és meglátogatom a fia­mat. Máté kaszkadőr, most épp egy amerikai filmet forgatnak Görögországban, és jól megfázott, mert a tengerparton örökké fúj a szél. ­Viszek neki egy széldzsekit, és összevásároltam ­mindenféle gyógyszert meg krémeket, hadd érezze szegény a gondoskodást.

Aztán vissza az újabb próbafolyamatba a Pesti Színházba. Szerinted meddig bírod ezt energiákkal?

Remélem, amíg élek. Nézd meg Molnár Piroskát, ő is még mindig játszik! Vagy Bodrogi Gyuszit. Tavaly balesete volt, de már mondogatja, hogy szeretne visszamenni a színpadra. Nem lehet róla lebeszélni, a gyereklelke játszani szeretne. Úgy gondolom, a lelkem mélyén én is egy nagy gyerek vagyok, aki az utolsó leheletéig vágyni fog a színház után. És boldog leszek, ha majd tündéri, édes nagymamákat játszhatok.

Fotó: Zsólyomi Norbert