A körberendezett fotelekben hét idősebb hölgy és egy úr üldögél: a kecskeméti Sion Nyugdíjasház református gyülekezetében vagyunk, éppen várjuk, hogy átjöjjenek a gyerekek és dajkák a játszóházból, ahogy minden hétfő reggel teszik.
– Jönnek! – ragyognak fel a tekintetek. A gyerekek picik, ketten még cumiznak. Többen bekucorodnak a gondozóik ölébe, Olívia és Soma viszont „teát” és „kávét” szolgál fel a felnőtteknek, akik önfeledten kortyolgatják a levegőt az üres pohárkákból, majd jóízűen elmajszolnak egy szeletet a láthatatlan tortából is. A műanyag gyümölcs szintén nagy sláger.
‒ Csodálatos ez a tündérfiú! ‒ dicséri valaki Somát.
A játékot énekléssel folytatják, előkerülnek a csörgők, több kisgyerek táncol. Együtt mondókázzák Móricz Zsigmond Iciri-piciri népszerű gyerekversét, és jut idő a játékra is. Olívia addig építi a tornyot a kockákból, amíg az fel nem borul.
A természetes közegük
Bő háromnegyed óra után elköszönnek a gyerekek. Akik a teremben maradnak, lelkesen integetnek nekik, majd megreggeliznek. Addig a napközi vezetője, Kass-Francz Andrea mesél nekünk:
– A múlt héten volt egy fantasztikus pillanatunk. Jöttek a gyerekek, akiket mi, felnőttek kiszolgálunk, etetjük, itatjuk, öltöztetjük őket. Ám amikor Ica néni kért Olíviától egy fürt szőlőt, a pici lány azt mondta, hogy „de hát neked nincs is tányérod”. És megfordult a helyzet, ő kezdett el gondoskodni az idős hölgyről, vitte neki a piros műanyag tányért meg a szőlőt. Mintha finoman ráéreznének arra is, kinek van szüksége egy ölelésre. Ha valakiről tudják, hogy fáj a lába, megsimogatják.
Beszélgetésünkbe bekapcsolódik az egyik asszony:
– Bejövök ide, és minden jóra fordul. Elfelejtek szorongani. Elfelejtek rettegni.
A vezető kedvesen elbeszélget vele korábbi társukról, akinek be kellett költöznie egy otthonba, majd tovább mesél:
– Ez a napközi új színt hoz az idősek életébe. Van, aki három évig nem mozdult ki, ide sem akart eljönni. Aztán két hét múlva mesélte a lánya, hogy reggelente felöltözve várja, hogy indulhassanak végre.
– Nem jó egyedül számolni a kockaköveket – teszi hozzá a hölgy.
A kabátok, táskák névre szóló fogason lógnak. Ez sokat segít abban, hogy a programok idősebb résztvevői – többnyire enyhe vagy közepes demenciával élő emberek – a nap végén könnyen megtalálják a holmijukat.
– Ennek az lehet a magyarázata, hogy az orvosnál stresszelnek, gyerekkel a kezükben viszont visszatérnek a régi önmagukhoz és a természetes közegükbe.
Eszter bő egy éve csatlakozott a napközihez, ahol szereti a kézművesprogramokat is.
– Aranyosak a gyerekek – mondja. – Róluk eszembe jutnak a sajátjaim. A kisebbik fiam akkor született, amikor a nagyobbik betöltötte a harmadik évét, így hat évig otthon voltam velük. Ha hozzánk jött egy idegen ember, az én fiaim bizony megijedtek. Ezek a kicsik viszont megszokták a társaságunkat, barátkoznak, ami nagyon jó gyereknek és felnőttnek, mindenkinek. Engem is felfrissít az élmény.
Két korosztály, egy ritmus
Míg más városokban általában több is működik, a Kecskeméti Református Egyházközség egyetlen hatalmas gyülekezet maradt. Számtalan intézménye, háromszáz munkatársa, tizennégy lelkésze van. A szervezethez tartozik a nyugdíjasház, amelynek az emeletén idős emberek élnek, míg a földszinten működik az idősek nappali klubja, ahova azokat is várják, akik otthon, a családjukkal laknak. Ott minden napnak más tematikája van. A hétfő a gyerekeké, a kedd a mozgásé, a szerdai kreatív foglalkozáson a finommotorikát erősítik. A csütörtöki memóriatréningen népszerű játék az emlékfelidézés, azt járják körbe, hogy az adott téma – legutóbb például a kávé – hova repíti őket vissza az időben. A péntek pedig a semmittevésé: beszélgetnek, filmeznek, pihennek.
A játszóház korábban máshol üzemelt. Annak a története a kilencvenes évek végén kezdődött: a gyülekezet fiataljai közül sokan megházasodtak, szülők lettek, ami 1997-ben életre hívta a baba-mama kört is. Az anyukák 2006-ban egy szabadon álló lelkészlakásban rendezhették be az első játszóházat, ahol felváltva vigyáztak a gyerekekre, amíg a többiek elintézhették az ügyeiket. Később a gyülekezet nőszövetségéből a nyugdíjas asszonytestvérek is besegítettek a felügyeletbe. Azóta oszlopos tag például a nyolcvanas Marika, aki ma is itt van a kicsikkel. Korábban tanyasi tanítónő volt, és nem tud gyerekek nélkül létezni. A járvány alatt, amikor az idősek nem léphettek be a játszóházba, messziről nézte a piciket, hogy feltöltődhessen energiával.
Mivel a Covid és a gazdasági válság idején megemelkedtek a közüzemi díjak, a játszóház átköltözött ide, a nyugdíjasház egyik üres helyiségébe.
‒ A döntést a fenntarthatóság miatt hoztuk meg, de úgy érzem, ez a legjobb, ami történhetett velünk. Itt az élet eleje és vége összeér, pedig azokat általában egymástól elszakítva látjuk. Mi, vezetők rácsodálkoztunk, mennyire hasonló a két generáció ritmusa és igénye, például ugyanakkor pihennek ‒ mondja a diakóniai igazgató, Kabai Virág. ‒ Régen, amíg a szülők dolgoztak, a nagyszülők vagy a dédnagymamák vigyáztak az unokákra, akik természetesen szívták magukba a feltétel nélküli elfogadást, miközben az idősebbek megtapasztalhatták, hogy az utolsó pillanatig fontosak és hasznosak, és láthatták az utódjaikat is. Ezek a nagy találkozások mára ritkábbak, ezért különösen értékesek.
A nyugdíjasház lakóit látogatják olyan gimnazisták is, akik a kötelező önkéntes szolgálatot a gyülekezetben végzik. A kamaszok a modern technológia, például a mobil vagy az internet működését magyarázzák el az érdeklődő nyugdíjasoknak. Az egyik hölgy például roppant kíváncsi a mesterséges intelligenciára.
A lassulás művészete
A játszóház vezetője, az óvodapedagógus Molnárné Csitári Krisztina is mamakörösként kezdte, ám a gyes után felajánlották neki a vezetői feladatokat. Kezdetben a gyülekezetből tizenhárom nagymamát koordinált, akik szintén látogatták a gyerekeket.
– Ez örömforrás mind a két oldalról, a kisgyerekek ezeken a programokon keresztül pótmamákat kapnak. Mert sokuknak nincs a közelében a nagymama, nem találkoznak napi szinten, a foglalkozásokon viszont megélhetik a nagymamai szeretetet – mondja. – A nagycsaládos szülők figyelméből otthon sem mindig jut elég a kicsiknek, itt viszont fürdőznek az idősebbek rajongásában. Tavaly az egyik kislány annyira élvezte, hogy a hölgyek csodálják és dicsérik, hogy vissza se akart menni a játszóházba. Amikor jönnek értük délben a szülők, vidáman integetnek egymásnak a folyosón. De ez a légkör az anyukákra szintén jó hatással van. Bejönnek a nagy rohanásból, látják, hogy a két generáció milyen jól megtalálja a hangot egymással, ilyenkor az édesanya is kénytelen lelassulni. Végül átragad rá az idősek nyugalma.
Az is előfordul, hogy a gyerekek rácsodálkoznak arra, hogy az idősek őszülnek, ugyanis a nagymamájuk – a hatvanas korosztály többsége – festi a haját. Míg azok, akik a nyugdíjasházba járnak, inkább már a dédmamák korosztályát képviselik.
Középen vagyunk
Az egyik kislányért, Olíviáért megérkezik az anyukája. A tapasztalatairól kérdezzük.
– Nekem a nagyobbik lányom is Kriszti nénihez járt, de akkor még a régi helyen voltak. Tehát van némi összehasonlítási alapom, és érdekes, de azt látom, hogy Olívia sokkal közvetlenebb az idősekkel, mint a testvére. Jobban kezeli őket, oldottabban viselkedik velük, neki nem furcsa például az, hogy valaki nem hall jól, vagy hogy ráncos a keze, és nagyon vastag keretes szemüveget hord – mondja Lisányi Berta. – Azért örülök, hogy részesei lehetünk ennek, mert egyszer mi is idősek leszünk, és jó, hogy Olívia megtapasztalhatja a teljes folyamatot, és ez megmarad majd a kis szívében. Mind a két korosztály az élet peremén van, és mi, akik középen állunk, nehezen tudunk velük mit kezdeni, miközben ők a közös foglalkozásokon remekül együttműködnek. Mert ami mind a két közösségnek fontos, az a szeretet. Ha az megvan, akkor boldogabb lesz mindenki nemcsak a szűk családon belül, de talán az egész társadalomban is.
Fotó: Bulla Bea
