Mögöttem a bevásárlóközpont pénztársora, előttem egy teljes hétvége, és örülök, hogy félrehúzódhatok egy pult mellé, hogy átnézzem, mit vásároltam. Először égnek áll a hajam az áraktól, aztán belebonyolódom a zoknikba, mert hirtelenjében nem tudom, melyiket vettem magamnak, melyiket a középső lányomnak, és melyiket a nyolcéves unokámnak. Elmélyülten rámolgatok, közben érzem, valaki néz. ­Velem szemben egy harminc körüli, csinos nő pakolgatja a most vásárolt bébirugdalózóit, közben mosolyogva pillant rám.

– Mötyörgünk mindketten – állapítja meg, mire úgy kell nevetnem, mintha nem Rákoskeresztúron, hanem a Campo de’ Fiorin vásárolnék, ahonnan nem lehet új olasz barátnő nélkül távozni.

Van remény – vélekedem magamban, mire a lány folytatja a gondolataimat.

– Ha már olyan ronda a világ, amilyen, legalább egymást vidítsuk fel – jelenti ki, miközben egy viccesen nagy karfiolt vizsgálgat, és én megfogadom, hogy a jelenlétemben többé nem szidhatják a fiatalabb generációkat se szülők, se kollégák, se tanárok.

Korán van, hideg, késésben vagyok, tankolni kell. Futva fizetek, azonnal indítok, kanyarodnék kifelé, de csörren a mobil. A legkisebb lányom hív, ő is siet, mégis fuldoklik a nevetéstől.

– Anyukám, úszószemüvegben mentünk bölcsődébe, kár, hogy nem voltál velünk!

Történt ugyanis, hogy a szülőpróbálóan mozgékony, kétéves Dorka indulás előtt rátalált egy nyári játékokkal teli dobozra, ahonnan kihalászott egy hatalmas úszószemüveget, majd abban vonult be a nappaliba. Meleg nadrág, vastag pulóver, kiscsizma, és a teljes arcot beborító rózsaszín úszószemüveg.

– Úgy festett a szép unokád a rózsaszín borzalomban, mint egy őrült család tébolyult sarja – magyarázta a lányom. – Próbáltuk róla levenni, csakhogy röhögnünk kellett, így nem ért semmit a kérlelésem, de apukája szigorkodása sem. Nem akartam késni, és egy bőgő gyereket vonszolni a bölcsiig, mit tehettem…? El tudod képzelni a járókelők tekintetét? Úszószemüvegben lejtettünk a bölcsőde folyosóin is, ahol a kiskisasszony elragadtatva élvezte a hatást, s ha egy szülő nem reagált, addig fixírozta, míg ki nem csiholt belőle néhány elismerő szót. Így penderült a csoportjába is, de a zseniális bölcsis nénink rövid, de lelkes dicséret után rögtön megemlítette, hogy le kellene venni az óriásszemüveget reggeli előtt, mire a kicsi haspók a bendője megtöltésére összpontosított, és ez szerencsésen csökkentette az úszószemüveg jelentőségét.

Lassan kanyarodom ki a benzinkútról, pukkadozom a nevetéstől, későn veszem észre, hogy a kicsi kocsimmal feltartok egy nagy autót.

– Miért nem mész, te, liba? – üvölti vörös fejjel a kövér férfi, mire én elnézést kérve intek neki, majd rátaposok a gázra, és faképnél hagyom.

Rossz lehet a hústoronynak – morfondírozok magamban –, mert ő biztosan nem grasszálhatott kisgyerekként úszószemüvegben, de azt megtanulta, hogy nőkkel bunkó módon lehet (sőt, kell!) viselkedni. A macsóság része… Se humor, se jókedv, csak fogcsikorgatós harc a fölényért. Szegény.

A hétéves Flórának csak a nagymamája mesélte, hogy volt egy testvérkéje. A pici ­Attila fél évig bírta a bolygón, majd olyan csöndesen távozott, mint ahogy érkezett. Csakhogy most, három esztendővel később az édesanya könnyes szemmel ébresztgette Flórát, közben halkan mondta a férjének, ma van Attila születésnapja.

– Nagyika szerint az égben majd találkozunk vele – motyogta a kislány félálomban, majd amikor nem apadtak el az anyai könnyek, váratlanul ő is sírva fakadt. – Anyuci, én itt vagyok, örülj nekem Attila helyett! – suttogta.   

– Nem vettem észre a kicsi Flórám szeretetét, mert örökké a fiamat sirattam – mesélte az anya keserűen. – Amikor végre őszintén beszéltünk a testvérkéjéről, kiderült, szinte mindenre emlékszik, ráadásul a kerti házban kisautókat és indiánfigurákat gyűjtöget, hogy majd neki ajándékozza. Hogy érdemeltem meg a sorstól egy ilyen csodálatosan érzékeny kislányt, egy igazi örömforrást? – jajdult fel az édesanya sírva-nevetve. – És kinek kell meghálálnom?

Fotó: Falus Kriszta