Szinte havi rendszerességgel találkozom olyan történetekkel, amikor egy fiatal felnőtt önállósodás helyett akár évekig is a szülői házban marad, és ez aztán feszültségekhez vezet. Tapasztalatom szerint rengeteg család küzd ezzel, ami számomra azt mutatja, hogy alapvetően­ nem a szülők és a gyerekek lettek alkalmatlanok az optimális időben történő elválásra, hanem egy életmódbeli és kulturális változás sűrűjében vagyunk, amelyben nem könnyű lavírozni. Az önállóság mint érték háttérbe szorult, az életminőség pedig előrelépett.

Félresiklott kommunikáció

Hatvanhoz közeli házaspár jött el a rendelőmbe azzal, hogy a feleségnek pánikrohamai vannak, és az általuk korábban felkeresett pszichiáter kolléga azt javasolta, hogy gyógyszerek helyett inkább próbálják meg a családterápiát – így kerültek hozzám. Elmesélték, hogy két gyermekük közül az idősebbik, a harmincas évei elején járó fiú önálló életet kezdett, családot alapított, már unokák is vannak, a húszas évei végén járó, diplomás lányuk viszont még mindig velük lakik. Az első ülésre a szülők a lányukkal érkeztek, aki beszámolt róla, hogy most épp van állása, irodai munkát végez egy cégnél, de valószínűleg nem fog ott sokáig megmaradni, általában egyik munkahelyről a másikra vándorol. A szülei hozzátették, hogy amikor lányuknak új párkapcsolata van, akkor összebútorozik a szerelmével egy albérletben, de a szakítást követően mindig hazaköltözik hozzájuk − ez már többször is lejátszódott így. Az édesanya elmondta, hogy nagyon félti a lányát: hogy fog így a saját lábára állni, hogy lesz önálló? A szülők megélése az volt, hogy ők kifejezetten biztatják lányukat a függetlenségre, a lány viszont ezt egészen másképp látta. Ő úgy érezte, hogy a szülei nem engedik, hogy elszakadjon, és mindig kitalálnak valamit, amivel igyekeznek őt otthon tartani. Mindhármukat őszintén megérintette, mennyire különbözőképpen látják a helyzetet, és picit egymásra mutogattak, illetve mindannyian a másiktól várták a megoldást, ami családterápiában egyébként gyakori tapasztalat.

A beszélgetéseink során kiderült, hogy valóban némileg ellentmondásos a szülői biztatás. Egyfelől mondogatták, hogy „kicsi lányom, legyél önálló”, másfelől viszont az is sokszor elhangzott, hogy albérletet fizetni pénzkidobás, megvan otthon a lány helye, az édesanya olyan szívesen főz rá. Ráadásul a szülők bevásárolnak, uzsonnát készítenek a lányuknak, és bejárkálnak a szobájába rendet rakni, tehát csupa olyasmit is megcsinálnak, ami egy huszonéves felnőtt esetében már nem szükséges, sőt akár terhes is. Ezzel párhuzamosan a lány is belátta, hogy az ő viselkedése sem egyértelműen az önállósodás irányába mutat, hiszen a szakítások után soha meg sem próbál önállóan boldogulni, hanem mindig visszaköltözik a szüleihez nagy dérrel-dúrral. Az üléseken kialakult tehát egyfajta egyetértés abban, hogy a szülők és a lány is összességében ellentmondásosan kommunikálnak.

Tudattalan motivációk

Az is kibontakozott, hogy a feleség attól tart, hogy férjével az aktív életútjuk a lányuk elköltözésével le fog zárulni, és ez szorongató a számára. Férjével egyetértésben beszámoltak arról, hogy érzelmi szövetségük már némileg vesztett az erejéből, és úgy érzik, a lányuk ad nekik életfeladatot. Az otthon maradt gyerek jelenléte jól leköti őket, de amikor kettesben maradnak, nem tudnak miről beszélgetni. Az édesanyában emellett van egy olyan fojtogató érzés is, hogy csak ő tudja biztonságban tartani, „megmenteni” a lányát, ezért mindig mellette kell lennie. Ezzel párhuzamosan a lány is bevallotta, hogy mivel a szülei mindent megadtak neki, úgy érzi, tartozik nekik azzal, hogy ott van velük, figyel rájuk, elmegy velük színházba és egyéb programokra. Böszörményi-Nagy Iván, Amerikába kivándorolt magyar családterapeuta alkotta meg a lojalitás fogalmát a család kontextusában, ami azt jelenti, hogy gyerekként lojálisak akarunk lenni a szüleinkhez, úgy érezzük, törlesztenünk kell nekik azért a sok jóért, amit tőlük kaptunk.

Fontos áttörés volt a terápiában, amikor a szülők és a lányuk is meg tudták fogalmazni szorongásaik és félelmeik tárgyát, amelyek cselekedeteiket észrevétlenül alakították. A szülők ki tudták mondani, hogy akkor is jó gyereküknek fogják tartani a lányt, ha önálló lesz, és nem fordít rájuk ennyi figyelmet. A lány pedig kifejezte, hogy nagyon hálás a szüleinek, de nem tartozik nekik azzal, hogy együtt éljen velük, és „programot” jelentsen számukra. Önmagában ennek a feltárásnak és kibeszélésnek köszönhetően a terápiás munka kétharmadánál az édesanyának elmúltak a pánikrohamai, hátra volt még azonban a családi dinamikák újrarendezése. A férj és a feleség belátta, hogy új kapcsolódási felületeket kell találniuk egymáshoz, hogy ne a lányuk legyen az egyetlen, aki értelmet ad a közös életüknek. Egyrészt elkezdtek programokat szervezni kettesben, és régi hobbikat feleleveníteni, másrészt határvonásokat tettek a lányuk irányába, és nem gondoskodtak többé úgy róla, mint egy gyerekről. A féléves utánkövető ülésünkön megtudtam, hogy a lány elköltözött, egyedül, ezúttal nem kellett hozzá párkapcsolat.

Csak kirobbantani lehet

A bemutatott eset jól példázza, hogy bárki kerülhet hasonló helyzetbe, a legnagyobb jó szándék mellett is, elég hozzá annyi, hogy ellentmondásos érzéseket közvetítsünk egymás felé, és mindenki a könnyebb ellenállás irányába mozduljon. Ami viszont kivételesen jól működött az említett családnál, az az együttműködési készség, a probléma felismerése után ugyanis minden érintett fél hajlandó volt érdemi lépéseket tenni a megoldás irányába. Ennek hiányában általában kétféle kimenetel szokott bekövetkezni. Az egyik, hogy minden változatlan marad, a felnőtt gyerek együtt él a szüleivel akár egy évtizedig is, vagy még tovább. A másik, hogy valamilyen drasztikus fordulat történik, amelyet jellemzően­ a gyerek lép meg. Lélektani szakkifejezéssel élve, az ilyen családból nem lehet szépen, fokozatosan lefejlődni, hanem csak kirobbanni lehet. Ilyenkor a fiatal felnőtt nem csak úgy elköltözik egy albérletbe, hanem rögtön Londonig, Amerikáig vagy Új-Zélandig szalad, vagy olyan életmódváltást hajt végre, amely gyakorlatilag egyenértékű a messzire költözéssel. Legutóbb például egy olyan esettel találkoztam, amikor egy állattartó, húsiparban érdekelt család felnőtt gyereke hosszú otthon töltött idő után kirobbant, elment egy nagyvárosba, és vegán aktivista lett.

Ha a mozgatórugókat vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a két nemzedék egymásra mutogat. A fiatalok panaszkodnak, hogy nincs elég lehetőségük, de gyakran hajlamosak a kényelmet választani az önállósággal szemben. Azonnal azt az életminőséget szeretnék, amit a szüleik­ egy élet munkájával teremtettek meg, és részben ez az igény veszi rá őket, hogy a mamahotelben és a papabankban elidőzzenek. A szülői nemzedékre pedig gyakran egyfajta kettősség jellemző: az egyik kezükkel tolják a felnőtté vált gyerekeiket, a másik kezükkel otthon tartják. „Ezek az élhetetlen fiatalok nem akarnak leválni, de én lennék a legszomorúbb, ha leválnának.” A szülők szorongásszintje nagyobb, mint bármikor, a legjobbat akarják a gyereküknek, és a kultúránk elhiteti velük, hogy az a legjobb, ami életminőségben a legjobb, és ezt átmenetileg sem áldozzák fel az önállóság oltárán. Egy biztos: önmagában egyik fél sem képes megoldani a helyzetet, mivel azt együttesen hozzák létre. A változáshoz mindkét fél közös erőfeszítése szükséges, ehhez mindenkinek érdemes megtalálni a maga lépéseit.

Fotó: Getty Images