Van, aki már a totyogóst is bevonja a korának megfelelő feladatok elvégzésébe, más egyáltalán nem oszt háztartási teendőt a gyerekére annak elköltözéséig, vallva, hogy az épp eleget fog felnőtt korában házimunkát végezni – ahány ház, annyi szokás. Ha tiszta a „szokás”, akkor általában tiszta a „szoktatás” is, tehát ha bennünk letisztult, hogy mit szeretnénk, akkor már valószínűleg könnyen találunk eszközöket is hozzá.

De hogyan tudjuk letisztítani a belső kérdéseinket, és választ kapni azokra? Sok szempontból hasonlóan,­ mintha egy másik emberrel beszélgetnénk. Van olyan, hogy csak összefutunk, és gyorsan át is tudunk beszélni valamit; máskor szükséges egyeztetnünk egy találkozót, időt és teret szánni rá, hogy összehangolódjunk, elmélyüljünk egy-egy kérdésben. Elképzelhetjük, hogy randizunk magunkkal, iszunk egy teát vagy kávét úgy, hogy közben ne vonja el a figyelmünket semmi, tudjuk magunkat kérdezgetni. Például adott esetben arról, hogy mi szól a gyerek házimunkába való bevonása mellett, és mi ellene. Az átgondolás eszközével tisztulhatnak, világosodhatnak céljaink. Ha úgy érezzük, bizonytalanok vagyunk, gyöngék az érveink, érdemes elolvasni pár cikket a témában, körbekérdezni rokoni, illetve baráti körben – nem azért, hogy feltétlenül rájuk hallgassunk, hanem hogy átfuttassuk magunkon a hallottakat, megérezzük, melyik szól hozzánk, melyikkel rezonálunk.

Érdemes átgondolnunk azt is, mit szeretnénk, milyen mintát kövessen a gyerekünk. Velem pél­dául még mindig előfordul néha (bármennyire is dolgozom rajta, hogy ne így legyen), hogy kihallom a mondataim­ból az elhasznált háziasszony szerepét, amikor panaszkodom, hogy mennyi teher van rajtam, de igent mondok további feladatokra. ­Segít ebből kilépni, ha arra gondolok, nem szeretném sem azt, hogy a lányomat lássam ilyen áldozati szerepben, sem azt, hogy a fiaimnak az legyen a norma, hogy a nő végtelenségig terhelhető.

Sokan azért nem osztunk le háztartási teendőket, mert a gyerekek nem tudják olyan gyorsan és jól elvégezni azokat, és hát lássuk be, ez az első tíz-húsz, vagy akár száz alkalommal tényleg így is van. Saját kárán tanul az ember, a szülő és a lakás kárán tanul a gyerek. De ez még mindig sokkal jobb, mint ha ellehetetlenítenénk a tanulást. Egyrészt azért, mert ha nem kezdi el megtanulni, nem fogja tudni (szoktam viccelődni azzal a gyerekeimnek, hogy képzeljék el, ahogy majd vágom a körmüket, amikor ők hatvanöt évesek lesznek…). De hogyan bírjuk ki a tanulási, rontásokkal dúsított szakaszt? Segíthet, ha tudjuk, hogy az átadási képtelenség lehet egy túlzott kontroll, melynek hátterében szorongás, megfelelési kényszer állhat – ha ez igaz ránk, akkor ezzel van a dolgunk. Az is hasznos, ha ismerjük magunkat, hogy mi bírható nehezen számunkra. Engem például ki tudnak billenteni váratlan dolgok, így ha eleve arra készülök, hogy a piskótához kikészített tíz tojásból kettő el fog törni, akkor öröm, ha csak egy. Segít a távlatokat is néznem: ezek a „hibázások” még mindig sokkal kevesebbe kerülnek, mint a jövőben pszichológushoz járatni a gyerekemet a szorongása miatt, hogy tökéletesen akar teljesíteni. És segít az is, ha időt adok magamnak, hogy a bennem lévő kérdések tisztuljanak; azon semmi nem múlik, hogy a gyerekünk öt- vagy öt és fél évesen kezdi el a házimunkát.