Nőnappal indultunk, de nem csak egy napig koncentrálunk nőtársainkra. Kampányunkban hat héten át foglalkozunk a női erővel, ami attól rendkívüli, hogy empátiával, segítőkészséggel és kitartással párosul. Különleges interjúalanyaink ezekre hoznak személyes példákat, amivel mindnyájunkat motiválni, inspirálni tudnak. A sorozat előző részében Halász Judit mesélte el, szerinte mi a titka a nehéz időszakok átvészelésének, de vendégünk volt Pataki Ági is, aki, arra biztatott, hogy ne adjuk meg magunkat az időnek, vegyük kezünkbe a sorsunkat.
Ebben a részben Illés Fanni paralimpiai bajnok édesanya mondja el húsba vágó őszinteséggel, mi jelentette a számára a legnagyobb küzdelmet eddigi életében.
A teljes videós beszélgetés az interjú rövid összefoglalója alatt található.
Illés Fanni: Mindenben a lehetőséget keresem
– A szülés utáni depresszió állandó küzdelem saját magammal, csak én tudok tenni ellene. Nem terveztem, hogy beszélni fogok erről, nem szerettem volna, hogy bárki azt higgye, erre fogom, miért „csak” ezüstérmet nyertem Párizsban. Mert sokak szemében ez tényleg „csak” egy ezüst. Viszont tartoztam annyival az engem támogató csapatnak és magamnak is, hogy ezt kimondom. A paralimpián, miután másodikként értem célba, nagyon őszinte, adrenalintól fűtött, sőt kicsit oxigénhiányos interjút adtam. Ez jött ki belőlem, én ilyen vagyok!
Illés Fanni a Nők Lapja Nem ismerünk lehetetlent videósorozatának felvételén
– Nem haknizni szeretnék a depresszióval, ez egy állapot, amiből sok-sok munkával ki lehet mászni. De olyan nincs, hogy egyszer csak szuper lesz minden, mert bármikor vissza tud rántani. Amikor a mélyén voltam, én sem tudtam, hogy ez szülés utáni depresszió, egy szakember hívta fel rá a figyelmemet másfél évvel Mór érkezése után. Most már azért beszélek erről, hogy aki érintett, kevésbé szégyellje magát.
Sokáig én is szégyent éreztem, mert mindenem megvolt, egészséges kisfiam született, jó életem volt, aranyat nyertem Tokióban, a párom mindenben támogatott (korábbi interjúnk Fannival és párjával, Álmossal itt olvasható – a szerk.), mégsem éreztem boldogságot.
Utólag is nehéz szembesülni vele, hogy így éltem másfél évig, nem önmagam voltam, hanem az énem egy sötét változata. Még most is dolgozom rajta, hogy ezzel szembe tudjak nézni.
– Ez életem eddigi legnagyobb akadálya. Azzal, hogy nincs lábam, soha nem kellett ennyit dolgoznom. Ezzel együtt tudok élni, és nem is változtatnék rajta. Sosem kívántam magamnak lábat, nincs szükségem rá, teljes az életem így is. Én mindenben a lehetőséget keresem. Úgy gondolom, ha lenne lábam, és úsznék, nem volnék olimpiai bajnok.
A paraúszásban vagyok tehetséges, épként talán átlagos életet élnék. Azzal sincs baj, de lehet, hogy nekem kevés volna. Elfogadtam magam így, nekem ez nem is volt kérdés. Inkább az bánt, ha megkérdőjeleznek, ha mások akarják megmondani, megtanulhatok-e vezetni, szerelembe eshetek-e, vállalhatok-e gyereket. Az zavar a legjobban, ha más nem úgy néz rám, ahogyan én tekintek magamra. Ez keménnyé tesz, de közben önismeretre is tanít.
