Az arcvonásai és a hajviselete alapján olyan, mintha egy indián srác farmerben és pulcsiban, gitárral a hátán a nagyvárosba csöppent volna.
– Különös történet a miénk – kezdi Lee Olivér, amikor letelepszünk a napfényes kávézó asztalához. Magyar édesanyja antropológusként, Afrika-kutatóként Etiópiában töltött két évet, eközben ismerkedett meg a diplomáciai tanulmányokat végző kínai egyetemistával, Olivér későbbi apukájával. Szerelmüket nem nézték jó szemmel a hatóságok: az édesapát visszarendelték Kínába, a várandós anyuka pedig hazatért Budapestre. 1988-ban járunk, ekkor jött világra Olivér, aki egyéves koráig nem is találkozott az apjával, mert a mindössze huszonegy éves férfit addig nem engedték külföldre utazni. Az újraegyesült család egy évvel később arra gondolt, elindul Nyugatra. 1989-ben egészen egy osztrák menekülttáborig jutottak, ahol egyrészt megszületett Olivér húga, másrészt az édesapa politikai menekült státuszt kapott. Mivel közben itthon lezajlott a rendszerváltás, csak ő maradhatott Ausztriában, a többieket hazairányították, úgyhogy megint szétszakadt a família. Miután az apa hazatért, még két lányuk született, így bővült hattagúra a család.
– Az anyukám mellettünk még a jogi egyetemre is járt – emlékszik vissza Olivér. – Sokáig a Corvina Kiadó munkatársaként dolgozott, majd angol szakfordító lett. Édesapám különböző üzleteket vitt, a klasszikus kínai ruhabolttól kezdve a papír-írószerig mindennel foglalkozott.
Amikor a gyerekek felnőttek, a szülők a szétválás mellett döntöttek, de előtte, 2000 környékén még együtt elutaztak Kínába – ez volt az egyetlen rokonlátogatásuk. Mivel az apa rapszodikusan volt jelen az életükben, és okos emberként nagyon gyorsan megtanult magyarul, ezért a gyerekei nem beszélnek kínaiul.
Befogadó légkörben
– Sokáig ellentmondásos viszonyt ápoltam a származásommal – idézi fel a zenész. – Nem tudtam, hányadán állok vele: tagadom, szégyellem, vagy büszkén viselem, a végletek között ugráltam. Később az is eszembe jutott – talán mert évek óta járok pszichoterápiára –, hogy a különbözéstől való félelmem, az, hogy miként fogadnak az akkori Magyarországon egy félvér gyereket, talán nem is eredendően az én aggodalmam, hanem már ebbe az óvatosságba születtem bele a felmenőim okán. Egyébként némi csúfolást leszámítva sok bátorítást kaptunk, az iskola befogadott minket, bennünk viszont ott maradt a félsz.
Bár a nyelvet nem adta át, az édesapa a kínai újév hagyományát meghonosította a családban, ahogy az igazi kínai ételek szeretetét is.
– Apám fantasztikus szakács. Azt tanultam tőle, hogy náluk nincsenek kőbe vésett receptek, inkább a metódusokat sajátítják el. A hazai kínai büfékben mindig meglepődve nézem az ételeket, mert bennem más ízek élnek. A művészetben sem szeretem, amikor megpróbáljuk kitalálni, hogy mit szeretne hallani a közönség, és azt adjuk elő. Az itteni kínai büféknek szerintem van egy elképzelésük arról, mire vágynak az európaiak, és azt kínálják. Akkor is, ha az európaiak nem ezt szeretnék, most már ezt kapják. A vasárnapjaink elég viccesen teltek. Anyukám órákon át főzte a húslevest és a pörköltet. Mellette apám összedobott nyolcféle egyszerű, de nagyon finom kínai fogást, és csodálkozva nézte, mi tart ennyi ideig a tűzhely másik felén. Egyébként nagyon szereti a magyar ízeket, ételeket.
Gitár a szekrény tetején
A fiatal fiú számára viszonylag hamar kiderült, hogy a zene mágia, varázslat, ami hatásosabb, mint bármelyik kártyatrükk. Kilencéves korában édesanyja beíratta a helyi zeneiskolába klasszikus gitárra, de túl gyakran cserélődtek a tanárok, és valahogy azok maradtak meg, akik kevésbé motiválták. Az utolsó gitárórára menet a folyosón rugdosta a hangszerét, el is köszöntek tőle rövid úton, amit szégyellt, de nem bánt, mert akkor sokkal inkább focizni akart. A kamaszkorral azonban megérkezett a rockzene is az életébe, a Limp Bizkit, a Metallica, a System of a Down világa szippantotta be. A szekrény tetején porosodó gitár ekkor került újra a kezébe, mert úgy érezte, tartozik magának annyival, hogy megpróbál megtanulni egy Metallica-számot. Az első pár lejátszott ütem után minden megváltozott benne, mert valami különös gyönyörűséggel találkozott. A hangszer nem került vissza a szekrény tetejére, ezért beszélgethetünk most arról, hogy Olivér olyan világsztárok koncertjein gitározott, mint Jon Lord (Deep Purple) vagy Stewart Copeland (The Police), több zenekar tagja, rendszeresen koncertezik itthon és külföldön, illetve zenei rendező és tanár.
Az érettségi után – családi nyomásra – elkezdte a műszaki egyetemet, és ezzel egy időben a Póka Egon neve által fémjelzett Kőbányai Zenei Stúdióba – ahova zenész példaképei jártak – szintén felvették. Ez megerősítette abban, hogy helye van ezen a területen. Két hét múlva abbahagyta a villamosmérnöki kart. Tanítani nagyon hamar elkezdett, 2024 szeptembere óta pedig igen magas szinten műveli: a Miskolci Egyetemen működő Póka Egon Művészeti Akadémia gitár tanszakának tanára, ahol a szakirány felelőse Tátrai Tibor. Itt leginkább abban segítik a tanítványokat, akik már remekül gitároznak, hogy megtalálják a saját útjukat. Hogy ráérezzenek arra, miként lesz ez művészet, és nem „csak” szakma.
