Az életre tanítottak
A családomon kívül három ember lendített nagyot rajtam. Kézilabdáztam, és az edzőm, Palásthy László fantasztikusan jó pedagógus volt. Megtanultuk tőle, mitől működik egy csapat, hogy álljunk föl a vereségből, hogy kezeljük a győzelmet, mi a munka, a lojalitás, az emberség. Csupa olyasmire nevelt, ami aztán az életben is hasznosnak bizonyult, és a mai napig bennem él. Sosem voltam egy matekzseni, a gimnáziumi matematikaórák más miatt váltak fontossá. Laczkó László tanár úr gondolkodni tanított meg, és arra, hogy kell egy problémát megoldani. A gimi után színész akartam lenni, és egy ideig a legendás Stúdió K amatőr színház tagja voltam, amelyet Fodor Tamás vezetett. Ez a nyolcvanas évek közepén volt, és ő nyitotta ki először a szememet a világra, valamint annak kritikus szemléletére.
Egységben
Harmincnégy éve vagyunk házasok a feleségemmel. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, ugyanis az édesapám és az apósom régi barátok voltak, együtt jártak egyetemre. „A jó házasság egység, a rossz házasság kétség” – ezt a magyar nyelv olyan szépen mondja. A mi házasságunk szoros szövetség, az életünk alapja. Hatalmas segítség, ha az ember mellett van valaki, aki ennyire egységben él vele. A feleségem a társam, akivel tényleg jóban-rosszban kitartunk egymás mellett. Egyáltalán nem vagyunk egyformák, de fantasztikusan működünk együtt. Mindketten úgy érezzük, hogy a másik tesz minket egésszé.
Játék határok nélkül
A sportosztályon kezdtem a Magyar Televízióban, de ami igazán megteremtette a tévés személyiségemet, az a Játék határok nélkül volt. Akkor lett nevem, onnantól megkülönböztethetővé váltam. A műsor játékossága és humora nagyon passzolt a személyiségemhez, lubickoltam benne. Az utolsó évada 1999-ben volt, de a mai napig mondogatják nekem az emberek, hogy nézték a műsort. Az, hogy valamire huszonhat év múlva is emlékeznek, és mosolyt csal az arcukra, egészen kivételes. Nem is tudom, van-e ennél nagyobb siker a mi szakmánkban.
Kapaszkodók az élethez
Évtizedek óta velem van egy mondat: „Ami jön, fogadd, ami megy, engedd.” Ez a gondolat számomra rengeteg réteget hordoz, alázat van benne, bölcsesség. Képes segíteni a nehéz helyzetekben, és szerénységre tud inteni a jó pillanatokban, hogy az ember a helyén kezelje a dolgokat. Én protestánsként nem hiszek abban, hogy van jutalom és büntetés. Abban hiszek, hogy következmény van. Következménye lesz annak, amit csinálsz, ahogy élsz, amilyen ember vagy – és olyan dolgok történnek veled, amelyek ezt valamilyen módon leképezik.
Ami feltölt
Számomra az utazás olyan, mint az olvasás vagy a zenehallgatás – kultúrafogyasztás. A külföldi utak során az ember másfajta gondolkodással, kultúrával és életszemlélettel találkozik. Szerencsére a munkám kapcsán sokat jöttem-mentem, és ez a szenvedély a mai napig él bennem. Nincs telkünk vagy vitorlásunk, a pénzünket inkább utazásra költjük. Most télen Ománban jártunk – ahová egyáltalán nem olyan nehéz eljutni –, és lenyűgöző volt, teljesen más, mint amit az arab országokban eddig tapasztaltam. Szeretek megfigyelni. Ha kirándulok, akkor sem teljesítménytúrázó vagyok, hanem természetjáró. Az utazásból is ez érdekel. Nem fekszem két hétig a homokos parton, koktélt szürcsölgetve. Sokszor fáradtabban jövünk haza, mint ahogy elmentünk, de lélekben gazdagabban.
Fotó: RTL/sajtóklub, Fotocentral / Karizs Tamás, Facebook / Gundel Takács Gábor
