Fut az egyik streamingcsatornán egy minisorozat, a címe: Kamaszok. Óriási a nézettsége, rengetegen ajánlották nekem, nem véletlenül. Mellbevágó történet. És sajnos nem fikció, hanem a mindennapjaink része, és egyre inkább azzá válik. A film egy tizenhárom éves fiúról szól, akit egy iskolatársa meggyilkolásával vádolnak. A lány a közösségi oldalán bullyingolta, csírázó férfiasságában alázta őt, a hozzá közeledni kívánó srácot. A nyomozó és a tanárok azonban nem értik, mi lehetett a fiú indítéka. Nem csoda, az iskolatársak nem beszélnek, a posztok alatti kommentek, emojik pedig rejtjelesek. A felnőtteknek fogalmuk sincs, mit jelenthetnek. A megdöbbentő tanulság: mára akkora szakadék nyílt a szülők és kamaszodó gyerekeik között, mint még soha az emberiség történelme során. Egyszerűen nem értik őket. Mintha egy új Homo valamicsoda jelent volna meg a földön. És ehhez még elhanyagoló szülőnek sem kell lenni! Szerencsétlen anya és apa a filmben nem győznek tépelődni, mit ronthattak el. Semmit. A kontroll csúszott ki a kezükből azzal, hogy a gyerekeket ilyen idős korukra a közösség neveli, ami viszont ma már egy másik mátrixban, egy alternatív valóság normái, hierarchiája szerint közlekedik – ezer veszély közepette.

Mi lenne a megoldás? Megkérdeztem erről dr. Kádár Annamária pszichológust. Úgy véli, mivel a digitális világ ma már a társadalmi lét része, talán egyfajta „digitális nevelésre” lenne szükség. Olyan oktatási és családi modellekre, amelyek megtanítják a gyerekeket tudatosan kezelni ezt a közeget, felismerni a veszélyeket, érzelmileg ellenállóbbá válni, és egyáltalán: beszélni arról, ami bennük zajlik. A legnagyobb veszély az lehet, hogy a gyerekek maguk sem tudják megfogalmazni a saját érzéseiket, mert a digitális interakciókhoz nem feltétlenül társul mélyebb érzelmi reflexió. Ha azonban a családban és az iskolában teret adunk az érzelmi intelligencia fejlesztésének, a nyílt és ítélkezésmentes beszélgetéseknek, az talán hidat építhet a generációk között.