Mindenkinek van kedvenc gumicsontja, egy téma, amit a leghosszabban, legmélyebben szeret boncolgatni magában.

A munkahelyünk kimeríthetetlenül ontja a rágódási lehetőségeket. Szuper feladatmegoldásunk után a főnök csak annyit mond, köszönöm. De ­miért? Nem volt elég jó, vagy már nem is figyel rám? Nyilván már minden mindegy. Aztán kiderül, csak sietett a következő megbeszélésre. Kiemelt túlgondolási terület lehet a „hogy nézek ki, mit gondolnak rólam mások”. A munkamegbeszéléseken egymás méregetése, majd töprengés hosszan arról, miért­ néztek rám, vagy miért nem néztek rám, biztos nem is ezt a ruhát kellett volna felvenni.

Akad, aki a párkapcsolatában bizonytalan, ott cincálja az elhangzott mondatokat. Ismerek valakit, aki leírja a számára fontosabb párbeszédeket, el ne felejtse, majd értelmezi egyedül, aztán barátnőkkel. Miért csak egy puszit adott búcsúzáskor? Miért nézett olyan furán, amikor azt mondta, majd találkozunk? És miért nem hív? Miért lila virág emojit küldött, miért nem pirosat?

Apropó, üzenetek. Na, ez aztán új szintre emelte a szorongásszintünket. Melyik mosolygós ikont küldjem, a csukott szájast, a nagyon nevetőst vagy a könnyezve nevetőst? Szívecskét vagy lájkot? Nincs hangszín, kevés a szöveg, apró ábrákból próbáljuk kinyomozni a másik érzelmeit. Esküszöm, visszasírom, amikor képeslapokat írtunk egymásnak, kevesebb volt a stressz.

Meggyőződésem, hogy senki más nem gondolkodik rajtunk annyit, mint mi magunk. Naponta komplett mozit forgatunk le fejben, az agyunk szeret történeteket gyártani, de nem mindig a valóságot vetíti. Jó hír, hogy átvehetjük a rendezői szerepet, hogy hogyan, ebből a lapszámból kiderül.