Egy reggel

A szél végre meglódult, és ebben a szikrázó napfényben átfújta a szobát, kisöpörte a sarkokból a taknyok és köhögések, izzadt hónaljak, ágyékon gyöngyöző verejték utolját, hetek óta most először volt erő odaállni az ablakba, mélyen beszívni, letüdőzni szédülésig a hajnali erős levegőt, és érezni, hogy vége, hogy legyőzted. Hogy a lecsukott szemmel kért irgalom, ma reggel, amikor már nem kérted, elért. Este a sötéttel még visszasettenkednek az árnyak, de már nincs erejük. Álomtalan alvásban erősödik a tested, az ernyedt izmok gyaloglásra vágynak, a petyhüdt bőr vízsugárra, lelked mélyén gyógyító gondolatok születnek, és hála és köszönet a tapasztalásért, s hogy a rossz napoknak vége lett.

Egy este

Egy versre találok rá. A címével együtt három sor csupán. Az írója Iancu Laura. Hálás vagyok, hogy ismerhetem őt. Hálás vagyok, hogy olvashatom. Hálás vagyok, hogy van. Miket érzek, ha rá gondolok? Tiszta szépség. Törékeny erősség. Csöndes bátorság. Kiáltó halk csend. Kemény hűség. Lágy ölelés. Égi és földi szerelem.

A vers, amire az este rátaláltam.

Sóhaj

Úgy félek, Uram,

Hogy elfáradsz.

Egy délelőtt

Előttem a nagyobb vájdling, beleöntöm a frissen felnyitott zacskó finomlisztet, ez egy kiló. Hozzáöntök ugyanennyi réteslisztet. Ez két kiló. Egy jókora kanállal összekeverem a kettőt. Mártitól tanultam, azt mondta, így olyan lisztet kapok, ami mindenhez jó. Csak ha rétest húznék, akkor használjak tiszta réteslisztet. De hát rétesnek nem merek egyedül nekiállni. Keverem a lisztet. Lassú mozdulatokkal dolgozom. Szagolgatok, visszajön-e az a régi lisztillat. A fantáziám segít, indul a mozi. Emlékeimben ott a régi spájz, benne az ajtótól jobbra a jókora, fából készült lisztesláda. Egyszerű asztalosmunka, négy mély rekesz, nekem, gyereknek mély, de a felnőttek kényelmesen elérték a láda alját. Az első tartóban nullás liszt volt, a másodikban rétesliszt, a harmadikban kenyérliszt, az utolsóban korpa. A korpát szerettem rágogatni. Amikor várakoztunk a malom előtt, néhány zsákon tintaceruzával rajzolt körök voltak. Apám magyarázta, az a nullás liszt. Töltögetem vissza a zacskókba az összekevert lisztemet. Nekünk már a zacskó a lisztesládánk. Vajon lehet egy gyereknek egy zacskóra emlékezni? Talán igen…

Egy hajnal

Korán ébredtem, és szokásomtól eltérően azonnal odamentem az asztalomhoz, benyomtam a gépem indítógombját. Azzal az erős szándékkal ültem le, hogy most mindjárt zoknit húzok, és nekilátok a hónapok óta felgyűlt cédulák átnézésének. Rémes szokás, mindent cédulákra írok, gyors telefonszámokat, címet, ötletet, intéznivalót, üzenetet, mindenféle hirtelen lefirkantani való dolgot. Mára hatalmas halom, s nem találok meg benne semmit. Utálatos, főleg unalmas munka szétszálazni, selejtezni, telefonszámokat noteszbe írni, és így tovább. Elkezdtem, de azonnal eszembe jutott ezer más dolog, és éreztem, na, a céduláknak megint annyi. S ettől valahogy pocsék kedvem lett. Közben a gépem beindult, s feldobta a postámat. Az elején ott egy levél, üzenet és kommentár nélkül. A feladó ismeretlen.

A tegnap terhe már a tegnapé.

A holnap árnya még a holnapé.

Most ma van.

Minden új reggelen örök Útitársam köszönthetem.

Jó reggelt, Uram!

Jó reggelt, öröm!

Jó reggelt, békesség!

Jó reggelt, kegyelem!

Jó reggelt, Erzsi!

A pocsék kedv elszállt, és akkor folytatom…

Jó reggelt, Olvasó! 

Fotó: Falus Kriszta