Ágfalva Soprontól néhány kilométerrel nyugatabbra található. A település rendezett, takaros, Ritáék utcája vége pedig már Ausztriába fut bele. Telefonos navigációval érkezem, de anélkül is megtalálnám a házat: még az ereszcsatornáról is pici kosaras hőlégballon lóg. Gyors kávé után egyből a tériszonyról kérdezem a versenyzőt.
– Mostanra már jobb a helyzet, de régen nagyon erős tériszonyom volt – egy lyuk fölött sem mertem átlépni. A ballonban viszont valahogy más. A talaj közelében lehet egy kis bizonytalanságérzés, de ha már fent vagyunk, nincs mihez viszonyítani a magasságot. Ráadásul a kosár is elég magas, így az ember biztonságban érzi magát.
Rita huszonéves korában találkozott először a hőlégballonozással: tájfutó volt, és egy sporttársa mesélte, hogy kipróbálta. Ezzel aztán bogarat ültetett a fülébe: rögtön úgy érezte, szeretné ő is megélni ezt az élményt. Mindig is feszegette a határait: tériszonyos, mégis repül. A versenyzés is egyfajta határfeszegetés.
– Minden alkalommal elbizonytalanodom egy pillanatra, hogy biztos akarom-e, de aztán nem tudom azt mondani, hogy kihagyom a következőt – meséli. – Mindig menni szeretnék. A világbajnokságon, százhúsz ballon között repülni egyszerre lenyűgöző és félelmetes élmény. A hőlégballon korlátozottan irányítható légi jármű, tehát csak a magasságot lehet változtatni, azzal keresve a számunkra megfelelő irányú légréteget. Versenyen egy felszállásból akár több feladatot kell végrehajtani, vagy célokat kell minél pontosabban megközelíteni, vagy térbeli feladatokat kapunk. Egy versenyen mindenki próbálgatja a lehetőségeit, például a sebesség tekintetében is. Az én ballonom nem éppen mai darab: nem tud olyan gyorsan emelkedni vagy süllyedni, mint egy modern, versenyre tervezett ballon. Ha látom, hogy alattam valaki emelkedni kezd, én is nekiállok fűteni, mint az őrült, hogy elkerüljem az ütközést. Közben próbálok síppal jelezni a pilótának, bízva abban, hogy a fűtés zaja mellett meghallja, mert egyszerűen nincs esélyem gyorsan eltávolodni. Már voltam ilyen veszélyes helyzetben, amikor kis híján összeütköztünk.
Persze kisebb koccanás is előfordult már, de szerencsére eddig sikerült elkerülnie a komolyabb baleseteket. Felfelé csak korlátozottan látnak: hiába van a ballon tetején átlátszó nyílás, azon keresztül nem igazán lehet észrevenni egy felettük repülő másik ballont. A verseny vége általában az, hogy szalagot dobnak a célkeresztre. Egy olyan versenyen, ahol százhúsz ballon repül egyszerre, elképesztően összetett feladat folyamatosan navigálni, tartani a magasságot, és közben figyelni a többiek mozgását.
– Régebben a ballonozás szépségét pont az adta, hogy papírtérképpel és tájolóval navigáltunk, néha perceket várva arra, hogy kiderüljön, megtaláltuk-e a megfelelő irányú szelet. Ma már viszont, ha valaki versenyben akar maradni, nem engedheti meg magának, hogy ne használja a digitális technológiát – meséli Rita. – De azért ma sem egyszerű. Egy versenyen néha olyan időjárási viszonyok között kell repülnünk, hogy egyébként nem biztos, hogy felszállnék. De ha mindenki más megy, én sem maradhatok le. Utassal viszont sokkal szigorúbb határokat szabunk.
A hőlégballonosok mindig visznek elegendő tartalék gázt, és kétkörös rendszerben repülnek – tehát ha az egyik égő meghibásodna, a másikkal még biztosan le tudnak szállni. Kötelező az éves felülvizsgálat: ellenőrzik a ballon anyagát, a vezetékeket, a palackokat, elvégzik az égők nyomáspróbáját, és összeszereléskor is alaposan megnézik, nincs-e szivárgás. Ha minden szabályt betartanak, kicsi az esélye, hogy probléma adódjon.
Szenvedély és tolerancia
Rita Budapesten született, húszéves koráig ott is élt. Gépészmérnökként végzett, dolgozott is a szakmában két évig, majd gyesre ment, és később már nem tért vissza korábbi munkahelyére. A gyermeknevelés mellett rugalmasabb munkát keresett, így kezdett el matematikakorrepetálással foglalkozni. Ez lehetőséget adott arra, hogy az idejét maga ossza be, és nyáron részt vehessen hőlégballonversenyeken. Ezzel a sporttal viszonylag későn fertőződött meg.
– Bár a családban volt vitorlázórepülő, én csak egyszer-kétszer jutottam fel ilyen géppel – meséli.
– Az viszont nem ragadott meg – túl gyors volt nekem, főleg a leszállás. A hőlégballonozás viszont teljesen más. Egy több ezer köbméteres ballont irányítani a széláramlatokkal, és úgy navigálni, hogy akár centiméterre pontosan érkezzek egy adott helyre… ez lenyűgözött.
Rita már harminc éve hőlégballonozik. A kiképzését úgy finanszírozta, hogy segédkezett a csapat munkájában, így lépésről lépésre sajátította el a sport alapjait. Férjével is ezen a közösségen belül ismerkedett meg. Elvált, de új társa is segíti a versenyzésben.
– Az ilyen szintű megszállottságot szerintem csak egy olyan partner tudja tolerálni, aki maga is ennyire elhivatott – mondja.
– Ugyanakkor sokan vannak, akik egyszer eljönnek egy versenyre, és teljesen beszippantja őket ez a világ. Lehet, hogy soha nem lesznek pilóták, csak csapattagok maradnak, de a társaság, a versenyek hangulata magával ragadja őket.
Ritáék egy fiút és két lányt neveltek fel. Balázs szintén pilóta, és a városligeti gázballont üzemeltető cég vezérigazgatója. A kisebbik lány, Réka nem mutat nagy érdeklődést a hőlégballonozás iránt, bár részt vett versenyeken, és repült is. Ausztriában tanul számviteli főiskolán. A nagyobbik, Brigi viszont elkezdte a kiképzését, elméleti vizsgát tett, de a gyakorlati még várat magára, mivel Svédországba költözött, ahol konduktorként dolgozik. Nyáron lesz az esküvője.
Lánykéréstől versenyzésig
Magyarországon jelenleg Rita az egyetlen női versenypilóta. Vannak még női pilóták, de ők elsősorban utasrepüléssel foglalkoznak. Nem éppen „tiszta” sport ez: leszállás és pakolás után általában összekoszolja magát mindenki. Ráadásul a ballon hangos is – de kívülről keményebb sportnak tűnik, mint amilyen valójában. Ritáék is vállalnak utasokkal való felszállást, de főleg azért, hogy fedezni tudják a versenyzés magas költségeit.
– Olyan is volt már, hogy valaki a léghajózás közben kérte meg a párja kezét – meséli. – Néha vicces helyzetek alakulnak ki, mert nem mindig szólnak nekem előre. Egyszer például repültünk, és meséltem az utasoknak arról, milyen izgalmas volt, amikor valaki itt kérte meg a barátnője kezét. Éppen befejeztem a történetet, amikor a srác hirtelen letérdelt, elkezdett matatni a cipőjében, és előhúzta a gyűrűt… Ha tudtam volna előre, nem pont egy ilyen sztorit hozok fel előtte. Volt egy másik alkalom is, akkor már tudtam, hogy lánykérés lesz. Szóltam is a fiúnak, hogy siessen, mert nemsokára leszállunk. Kiderült, hogy azért halogatta a dolgot, mert félt, hogy mi van, ha a lány nemet mond… Sőt, egyszer esküvőt is tartottunk egy kikötött ballonban. Elemelkedtünk a földtől néhány méterre, és a szertartás a kosárban zajlott.
Rita versenyzőként bejárta a világot. Navigátorként jutott el Amerikába és Japánba, de pilótaként a legmesszebb Ausztráliában járt, a női világbajnokságon. Idén Ausztriában képviseli majd Magyarországot az Európa-bajnokságon.
– A jó eredményhez három dolog kell: technika, tapasztalat és szerencse – mondja. – Utóbbiból nagyon is sok. Néha úgy tűnik, minden tökéletes, én vagyok a legjobb pozícióban, a többieket kifordítja a szél a célról… aztán az utolsó pillanatban engem is, és végül ők kerülnek előnybe. Mostanában egyszerűen nincs szerencsém, de már igazán visszajöhetne! Ám ettől függetlenül is lenyűgöző pillanatokban van részem. Amikor például a felhők fölött repülök, az mindig gyönyörű. Vagy amikor a Balatont, a tengert, vagy éppen Ausztráliát látom a magasból. Egyszer ott olyan közel repültem egy esőfüggönyhöz, hogy láttam a szivárványt – normál esetben ilyen nem történhetne, de versenyen igen… Ha minden jól megy, az hihetetlenül megnyugtató érzés. Fentről minden lakótelep, minden település sokkal rendezettebbnek tűnik. Odafentről egy bizakodó jövőkép tárul elém.
Portréfotó: Bus István
