Nincs pompa, se stukkó, se kandalló, se antik. Kisebb, célszerű szoba. Kiszalad kávét főzni nekem a munkatársaival közös konyhába. Örül, hogy kiszolgálhat. Nem nagyuraságnál járok. Az egyszerűség lehet lenyűgöző.

E fiúból pap lesz, akárki meglássa?
Mikor felszenteltek, a szüleim elárulták, hogy aki engem keresztelt, közölte: szerinte pap leszek. Mindennap imádkoztak ezért… Édesapám kántor volt, édesanyám sekrestyés, hát ministráltam. De mérnök akartam lenni. Ám jött egy egyértelmű, belső hívás… Furcsálltam. Alkalmatlan voltam az általam ismert papszerepre… Alacsony, sovány fiú, kisebbségi komplexussal. A kortársaim kivertek a játékokból, focizás helyett a könyveket bújtam. A pap ott áll az emberek előtt, tanít és énekel. Belehalnék egy ilyen helyzetbe. Ma meg tessék, folyton nyilvánosan beszélek.

Aki nem lép egyszerre?

Amint jelentkeztem a szemináriumba, besoroztak. Negyvenhét kilóval érettségiztem, ilyen kis súllyal nem vihettek volna el katonának. A népköztársasági sorozótiszt nem kertelt: ha nem akarok pap lenni, a felmentés érvényes. Ha mégis, akkor nem érvényes. Döntöttem. Vittek is rögtön Lentibe, a laktanyába, hogy átneveljenek.

Krisztus kiskatonája?

A katonaságnak köszönhetem mélyebb megtérésemet. Addig hagyományos vallásos lelki életet éltem, imádkoztam, ahogy kell. Ott viszont rájöttem, a Jóisten mindenhatósága ott kezdődik az életemben, ahol az enyém véget ér. Amikor nincs több dobásom.

Kikészítettek?

Majdnem teljesen. Ám kaptam Bibliát egy baptista testvéremtől, és kinyitottam erős hittel, hogy meg fogom tenni, ami oda van írva. A nyolc boldogságnál nyílt ki, és szíven ütött, hogy „boldogok a szegények”. Hűha, hiszen én túl gazdag vagyok! Van ruhám, bakancsom, még ha kincstári is. Meg tartalék ruhám. Szétosztogattam a társaim között, ők meg mindent alkohollá varázsoltak. Boldogok voltunk, és részegek. Engem megrészegített a félelemmentes élet. Az első ellenőrzéskor megtapasztaltam: azok is boldogok, akiket üldöznek az igazságért. Bezártak a fogdába Jézusért, amitől még boldogabb lettem, hiszen fegyveres őr vigyázta az imaidőmet. Kettesben Istennel, akit szeretek… A Szentlélek talpra állította világomat. A mennyek országa az alap, a többi mellékes. Komolyan vettem, hogy „szeresd ellenségedet”, úgyhogy megtagadtam a lövészetet – nem tanulok meg ölni. Megint fogda és boldogság. Betöltött Isten jelenléte.

Jézus a körletben?

Az egyik hadgyakorlaton az ottani kiskatonák megtudták, hogy papnak készülök, és elhatározták, hogy ezt megakadályozzák. Két cölöpöt bevertek a földbe, kikötöztek engem, női nemi szervet akartak tetoválni a kezemre, azt nem lehet eltüntetni, így nem tudok majd misézni. Hittem, hogy Jézus ott is jelen van. Mást nem tehettem, imádkoztam. Egyszer csak egyikük beszólt a másiknak, és verekedés tört ki, mire kijött az ügyeletes alegység, lefogta és elvitte őket. Engem valaki eloldozott a dulakodás hevében, és odasúgta, hogy fussak.

Kanyargós utak felfelé?

Úgy tűnik, a vargabetűk embere vagyok. A szemináriumból minden év végén elküldtek. Végül én léptem ki, túl sok sebbel és bűnnel találkoztam, nem bírtam elviselni. A Thália Színházban dolgoztam kisegítő díszletesként, hogy szegény maradjak. Aztán elolvastam Szent Pálnál, hogy „az én erőm a te gyengeségedben lesz teljessé”… Másnap hívtam a püspököt: most már elég gyenge vagyok, vegyen fel papnak. Viszont egyik kispaptársunkat politikai okokból nem akarták felszentelni. A tiltakozást eljuttattuk Rómába, beolvasták a Szabad Európa Rádióban. Így a diakónusszentelésem után két hónappal kirúgtak. Nem érdekelt. Júniusban tettek lapátra, decemberben kitört a varsói felkelés. A püspök szólt, most lazább a helyzet, jöjjek, ha nem bánom, hogy így bánt velem. Nem bántam. Szegedre kerültem, hogy ne legyek szem előtt. Ott meg illegális imacsoportot alapítottam. Politikai lázítónak minősítettek. A püspök hívatott, pap­hiányra hivatkozva gyorsan felszentelt.

Hangos forradalmárból csendes?

A legnagyobb forradalom a csendes semmittevés. Folyton szervezni, újítani akartam, azt hittem, a szorgalmamon múlnak a dolgok. Aztán Franciaországban, Németországban meglátogattam pár új, lélekkel teli közösséget, és mikor a titkukat kérdeztem, a kápolnájukba vezettek. A kulcs nem a szervezés, hanem a csend. Be kell vonódni Isten csendességébe, hagyni, hogy ereje átitasson, hogy ő hasson rajtam keresztül. Harminchét éve életem része, hogy naponta egy órán keresztül semmit se csinálok. Rászoktam a csendre. Fura módon így kétszer annyi munkát végzek, mint azelőtt. A jelenlétet nem könnyű megtanulni, tiltakozik ellene minden porcikánk. Az első hat hónap rettenetes nehéz volt, szenvedtem, feszengtem, az Úr elkezdte a műtétet, felszínre hozott sok mindent. Mikor ezen túljutottam, nagy folyóba értem, melynek mélyén hatalmas a béke, még ha felszínét korbácsolja is a szél.

Boldogok a szegények?

Teréz anya egyik előadása alatt arra bátorított a Lélek, hogy osszam meg életemet a szegényekkel. Addig is látogattam sérülteket, de eztán befogadtam párat a plébániámra. Aki szeretné megismerni szeretete határait, ossza meg az életét a szegényekkel… Hamar kiderülnek a dolgok! Befogadtam egy teljesen lebénult férfit, ő harmincöt éve feküdt, és édesanyja ápolta, aki sajnos meghalt. Nekem sérült a gerincem, idegbecsípődésem van, nem emelhetek. Számítottam rá, hogy a püspököm nem engedélyezi, és akkor nincs mit tenni. Ehelyett átölelt, mondván, ez az egyház jövője, a szegények és az eucharisztia. Azt mondták, megőrültem, lerokkanok. Gondoltam, a gerincem is Jézusé, legyen, ahogy ő akarja. Lebénult barátomat hét évig, haláláig ápoltam, emelgettem, a beteg hátam sose fájt. Nem azért tettem, hogy a sérültek problémáját megoldjam, ahhoz kevés vagyok. Hanem hogy megmutassam Isten szereteturalmát.

Hajléktalanok, börtönök, sérültek, ez a jövőnk?

Igen, és határt kell szabni. Nem lehet mindig adni. Egyik nincstelen mindig becsöngetett hozzám, bár csak egyszer kapott pénzt. Utána közöltem, nincs több, másnak is kell. Azért jött mégis, azt mondta, mert én tisztelem, engem érdekel, mi van vele.

Boldogok a püspökök?

Nem a püspökség tesz boldoggá, hanem hogy Jézussal­ lehetek. A kapcsolatom tesz boldoggá, nem a hivatal vagy a feladatok özöne. Egy püspök is élhet derűsen.

Szép ruhában járni-kelni?

Fárasztó a sok tárgyalás, protokoll, nekem nem otthonos helyzetek. Egy nagy rendezvényen faggattam magamban Jézust, mit keresek én itt. Mire ő megkért, imádkozzam az itt lévőkért, mert értük senki sem imádkozik. Úgyhogy imádkoztam mindenkiért, akire csak ránéztem. Gyorsan repült az idő. A protokollt nem szeretem, csak az embereket.

A legnehezebb?

Isten oltókése dolgozik, megmetsz. Feltárja gőgömet, ­hiúságomat. Püspökként ez azért izgalmasabb, mert közben főtisztelnek. A hajléktalanjaim viszont nem ­excellenciáznak, nekik ember maradok. 

Portréfotó: Falus Kriszta