Hogyan határozod meg a köteteid műfaját? Önsegítő könyv?

Nem gondolkodtam még rajta! Lehetne szakkönyvnek nevezni, de nem az, mert nem szaknyelven íródott, ugyanakkor a szakemberek, kollégák is olvassák és ajánlják a klienseknek. A parentifikációnak nincs nagyon irodalma, a családterápiás könyvben is csak pár sor van róla, miközben egy összetett dologról van szó, egy olyan őssérülésről, ami több irányban kihat az ember életére.

Milyen események, élmények hívták életre az első, ­Ellopott gyermekkor című kötetet?

A szüleimtől kaptam fotókat, és ahogy átválogattam a kupacot, megsemmisültem. Nagyon fájó volt látni, hogy mindegyiken durcás arccal, a családtól elkülönülve, dühösen állok. A családterápiában fontos eszköz, hogy régi fotókat nézegetünk, mert sokféle dinamikáról árulkodnak. A saját képeimen ott van, amit mindig is éreztem, hogy én távolabb vagyok a szüleimtől, mint az öcsém. Közben jöttek a kliensek, és egyre világosabb lett, hogy a magányos gyerekek túlterhelt, maximalista felnőttek lesznek. Akkor mennek terápiára, amikor elfáradnak, azonnal ki akarnak lépni a párkapcsolatból, mert úgy érzik, hogy kihasználták őket. Évek alatt raktam össze például, hogy a parentifikáltak úgy tudnak örülni, hogy örömöt szereznek a másiknak, és az ő boldogságára rákapcsolódnak. Az egész parentifikációnak az a rákfenéje, hogy a gyerek nem tanul meg magára figyelni, mert a szülő szükségletére fókuszál, úgy érzi, ha anya jobban lesz, akkor ő is, majd ezt folytatja felnőttként; szolgálja a másikat. A nehézségek még inkább arra sarkallják, hogy nincs lehetetlen, az az alapküldetés, hogy úgyis megoldom. Olyan dolgokat csinálnak, amikből nemcsak nekik, hanem másoknak is haszna lesz, és jellemző rájuk a sürgetettség, nem halogatják a feladatokat, mindent igyekeznek jó időben elvégezni, mivel csak akkor engedik el magukat, amikor minden ki van pipálva, rend van körülöttük.

Ha valaki elolvas egy ilyen könyvet, és magára ismer, akkor hogyan tud továbblépni? 

Aki egyfajta homályban éli a napjait, és nem érzi jól magát, annak fontos lépés, hogy elkezd tenni magáért például azzal, hogy megfelelő könyveket olvas. A parentifikáció angolszász kifejezés, azt jelenti, hogy szülősített gyermek; gyermekkorban nem gyermeki minőségben élnek, hanem felnőtt felelősségvállalással. A parentifikációt a rendszer termeli ki, a családi működés szükséglete az, hogy a gyerekből legyen egy érettebb kis felnőtt. Ha az egyik szülő éretlen, alkalmatlan vagy alkoholista, akkor az egyik gyerek lesz az, aki kiegyensúlyozza a rendszer működését, támogatja anyát, hazahozza a kocsmából apát. De sok olyan esettel is találkozom, ahol az egyik gyerek fogyatékkal születik, vagy speciális nevelést és teljes odaadást igényel a szülő részéről, és emiatt a másiknak önállónak kell lennie, egyedül megoldania a saját problémáit, ami túlérettséghez vezet. Nem a korának megfelelő feladatokat végez, döntéseket hoz, amelyekhez fel kell nőnie, így koravénné válik. Nagyon érdekes, mert az arcon is sok mindent lehet látni, a parentifikáltak általában idősebbnek néznek ki a koruknál, az infantilizáltaknak pedig babaarcuk van.

Az Ellopott felnőttkorban már róluk, az infantilizáltakról írsz. Őket mi jellemzi?

Sodródó életet élnek, nehezen jutnak egyről a kettőre, mert hiányzik az elköteleződés, a felelősségvállalás; azt teszik, amihez épp kedvük van. Alapvető különbség, hogy az infantilizációt nem a rendszer termeli ki, hanem az anya szükséglete. A szorongó, éretlen anyák nem követik le a gyermek életkorának megfelelő autonómiaszükségletet, nem bátorítják, a játszótéren nem engedik felfedezni a világot, „jaj, úristen, nehogy felmenj a mászókára, le fogsz esni”. Ezzel szemben az elég jó anya, aki biztonságosan kötődik, azt mondja, „ha szeretnél, menj fel a mászókára óvatosan, figyelj oda, én itt vagyok, vigyázok rád”. Aki visszamászik, annak az egész élete aköré szerveződik, hogy anyát meg kell nyugtatnia, az válik természetessé, hogy egy portán építkezünk, a szomszédban lakunk. Ezekben a családokban megáll az idő, nincs fejlődés, minden konzerválódik. Dolgoztam olyan ötvenes asszonnyal, aki még életében nem volt külön nyaralni a saját családjával, mindig csak a férje szüleivel. Amikor ezt felismerte a terápiában, rögtön szervezett saját utazásokat, és tudod, mi volt a megdöbbentő? Hogy a szülők örültek!

Vagyis a másik oldalon is lett volna erre igény?

Annyira megkövesedett az évtizedeken át kialakult szokásrendszer, hogy senki nem kérdőjelezte meg. Ezekben a családokban állandóan jelen van a szorongás, félnek, amikor külön vannak. Létezik olyan, akinek a családi chatcsoportba felnőttként is be kell írnia, hogy felébredtem, beértem a munkahelyemre, megebédeltem, mit ebédeltem, mi az esti program, mikor érek haza. Határt húzni csak biztonságos kapcsolatban mernek az emberek. Ha az anyám bármitől összeomlik, akkor nem lehet szólni neki. Ilyenkor mit csinál a gyerek? Mindennap felhívja kötelezően kétszer, de nem is figyel oda, majd húsz perc után azt mondja, hogy jót beszélgettünk, szia, holnap hívlak.

De hát ez nem valódi kapcsolat.

Így van. Az infantilizáló szülő szimbiózisban él a gyerekkel, és a szimbiózisban az a törvény, hogy ketten egyek vagyunk. Mint egy dió; a csonthéjon nem hatolhat be senki. Egyformán gondolkodnak, nem lehet konfrontálódni, mert akkor széttörne az egység. Nem lehet kimondani a sérelmeket, ne szólj szám, nem fáj fejem, sértődötten hallgatok, de azért szorosan együtt vagyunk.

Mihez hasonlítanál egy egészséges kapcsolatot?

A jó kapcsolat olyan, mint apám expandere. A végén van két fogantyú, és tudunk szorosan egymás mellett lenni, de akkor sincs baj, ha távolodunk, mert vannak stabil rugók, amelyek összetartanak. A kapcsolat nem látja kárát, hogy közeledünk, távolodunk, hullámzunk, a kapcsolati igényeken kívül az egyéni igényeknek is van tere. A szimbiózisban nincs. A le nem vált gyerekek egyik jellemzője, hogy hazafelé menet mindig beugranak a saját anyjukhoz, vagy felhívják, mindent megbeszélnek vele, és otthon a társuknak már nem mondanak semmit. Az a fontos, hogy anyámmal megbeszéljek mindent, mert az a biztonság, vagy tartozom ennyivel neki. Megáll az idő, a szülők úgy viszonyulnak a negyvenes-ötvenes gyerekükhöz, mintha az óvodás-kisiskolás lenne.

Nem kapod meg azt, hogy persze, mindig csak a szülőket hibáztatjuk?

Dehogynem. A felismerés megkönnyebbülést ad, ugyanakkor hoz egy nagy fájdalmat is. De amikor valaki fájdalmat érez, az azért van, mert végre önmagához lojális. Ezt csak úgy lehet megdolgozni, hogy képessé válok elgyászolni a veszteségemet, a gyerekkoromat. És ezt nem úgy kell elképzelni – ezt mindig elmondom a klienseimnek –, hogy a düh minden mást kiszorít. Dühös vagyok azért, amit nem kaptam meg, de azért hálás vagyok, amit megkaptam. A két érzés megfér egymás mellett. Gyönyörű otthonunk volt, mert anyám fontosnak tartotta, hogy szép körülmények között éljünk; odafigyelt az egészségére, az apámmal még nyolcvan fölött is jól vannak, és én hálás vagyok ezért a szemléletért. Ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan tudjak élni, végig kell mennem a gyászfolyamaton, amelynek része a düh, utána megrágja magában az ember, és eljut oda, hogy elfogadja azt a helyzetet, hogy ami elmúlt, azt már nem kapja vissza.

A könyveidben és a posztjaidban sok példát hozol a saját életedből, ez a pszichológusokra nem jellemző. Te miért vagy ilyen nyitott?

Azt gondolom, hogy egyrészt így hiteles, ne csak elméletekről beszéljünk; másrészt a pszichológus nem egy megközelíthetetlen idol, hanem egy hús-vér ember, akinek pont ugyanolyan hétköznapi bajai vannak, mint a klienseknek. Például gyakran megosztom a zoknis történetemet. Egy gyönyörű zöld fonalból épp térdzoknit kötöttem a párom névnapjára, amikor megszólalt, hogy „de én nem kértem tőled zoknit”. Én olyan hangulatban kötögettem, hogy ez életem legszebb zoknija, és egyébként sincs a földön még egy olyan nő, aki a két kezével, öt kötőtűvel készített gyapjúzokniban járatná a párját. A lufi kidurrant, és ő hiába mondta, hogy csak azt szerette volna, hogy ne dolgozzak annyit munka után, én már összeomlottam. Mondtam neki, hogy szégyelld magad, így elrontani az érzéseimet! Zokogva magyaráztam, hogy figyelj, én megkötöm a névnapodra a zoknit, arra kérlek, hogy szépen hajtsd össze, tedd be a fiókodba, és majd alkalomadtán vedd fel!

Ó, annyira felszabadító, hogy te is mondasz ilyeneket!

Mert én is ember vagyok. A párom egyébként berakta a fiókba a zoknit, majd a legnagyobb örömömre elkezdte hordani. De van folytatás is! A májas rizottót nagyon finoman tudom készíteni, van rajta bazsalikomlevél, paradicsomkarika, olívabogyó, parmezán, az egészet gyönyörű amorf kőtálakban szervírozom. Másnapra maradt egy pici, bedobozoltam, és ebédidőben gyorsan be a mikróba, majd félig ülve, félig állva belapátoltam. Amikor megettem, akkor döbbentem rá, hogy Bibók Bea, hát te még parmezánt se tettél bele! Hát de zoknit se kötöttél magadnak! Akkor jöttem rá, hogy még mindig előfordul, hogy másnak sokkal előbb akarok örömöt szerezni, mint önmagamnak, majd erre az örömre aztán rá tudok kapcsolódni. Épp ezért mondom a parentifikáltaknak, hogy amikor nagy döntést akarnak hozni, akkor hagyjanak időt arra, hogy magukhoz kapcsolódjanak, és ne rögtön válaszoljanak, mert akkor önkéntelenül is másoknak akarnak kedvezni. Én is járok terápiára, mert a fejlődésnek soha nincs vége.

Amikor négy éve beszélgettünk, azt mondtad, hogy a boldogságot nemcsak úgy kapjuk, hanem gyártjuk magunknak. Ez nekem tanulságos mondat volt, de azon gondolkodtam, vajon minden élethelyzetben lehet-e ezzel azonosulni?

Ebben az az üzenet, hogy a gondolkodásunkkal vagy az aktivitásunkkal sok mindent tudunk megalkotni. Elmondok egy történetet. Pásztón éltünk, és volt egy nagy malamut kutyánk, akinek egy négyliteres kimustrált fazék volt az itatója. Amikor a százkilencven centis, csupa izom férjem beteg lett, és kemoterápiát kapott, azt mondta nekem, hogy „Bea, nem tudod elképzelni, milyen borzasztó érzés, hogy alig bírom a négykilós edényt felemelni”. Akkor bennem megváltozott minden. Azóta a felada­taim nem terhet jelentenek számomra, hanem hálás vagyok azért, mert képes vagyok a rám szabott feladatokat megoldani. Azóta úgy tudok gondolkodni, hogy minden nap ajándék. Minden reggel, amikor felkelek, azt érzem, hogy boldog vagyok.

Fotó: Révai Sára