Edzésről jössz?

Igen. Hetente négyszer járok fitneszterembe, és rendszeresen futok. Ősszel kezdtem el tanulni a Hamlet szövegét, addig is jártam két-három alkalommal, de mára megemelkedett az adag. Azért ezt az előadást bírni kell.

Gratulálok az alakításodhoz, régen érintett meg ennyire Hamlet-előadás. Mint tudjuk, a dán királyfi apja halálát készül megbosszulni, és a te mondataidon szinte átsüt az édesapád, Haumann Péter halála miatt érzett fájdalom.

A színész mindig önmagából dolgozik, a saját érzelmeit­ eleveníti fel egy szerep kapcsán. Úgy lesz hiteles az alakítás, ha van kötődésed a karakteredhez. Ha ez nem történik meg, akkor az az én számomra hazug… Apám örökre velem marad, bármikor le tudom magamban pörgetni a mozdulatait, a válaszait, az instrukcióit akár, és néha megdöbbenek, amikor azt veszem észre, hogy ugyanabban a hanghordozásban szólalok meg. Nagyon jó érzés. Erős kötelék fűzött minket egymáshoz, hiányzik. Miért ne használhatnám fel ezt a színpadon?

Bevallom, jó volt Arany János szállóigévé vált mondatait újra hallani. Eperjes Károly a régi, klasszikus köntösben álmodta színpadra Shakespeare híres darabját, és én mostanában csak modernizált Hamlet-előadásokat láttam…

Én ebben a kérdésben teljesen nyitott vagyok, kizárólag a mérték a fontos. De azt érzem, több az a fajta feldolgozás, amikor az alapművet úgy kicsavarják, hogy már szinte csak ötletjelleggel jelenik meg. Márpedig ez a darab jól van megírva, nyugodtan támaszkodhatnának a szövegre. Én most úgy szeretem, hogy azt kell csinálnom és mondanom, amit Shakes­peare odaírt, nem pedig valami külön fantáziának eleget tennem! Ez nekem bőven elég. Élvezem, hogy ilyen monumentális a díszlet, hogy jól működnek benne az elemek, és hogy gyönyörűen van bevilágítva a színpad. Ha Hamlet örök érvényű mondatai atlétában és sportcipőben célba érnek, miért ne érnének célba Rátkai Erzsi gyönyörű, klasszikus jelmezeiben is?

Az eredeti verzió legalább kétszer ilyen hosszú. Mit szólnál, ha annyi szöveget kellene elmondanod, mint valaha a Globe Színház színészének?

Ám legyen! Bár így, felére húzva is rengeteg. Nem mondom, hogy könnyű volt megtanulni, hiszen 19. századi a nyelvezete, de aztán valahogy ráéreztem. Arany János fordítása gyönyörű, szerintem ez a legpontosabb átültetése az eredeti angol szövegnek, ami a ritmust, az intonációt, meg persze a megfogalmazást illeti. Nagyon szépen visszatükrözi a szerző gondolatmenetét. Tudod, hogy az angoloknak van egy speciális szótáruk Shakes­peare-hez? Ez nem azt jelenti, hogy nem értik meg az eredetit, de a 16. század végén, 17. század elején még több vagy más árnyalatot hordoztak a szavak, más asszociációkra adtak lehetőséget, mint ma.

Játszottál angolul is Hamletet?

Nem. Én Tybaltot játszottam angolul anno, de sokszor láttam eredeti nyelven ezt a darabot.

Miért Angliában akartad megtanulni a szakmát? Úgy tudom, itthon is felvettek a színművészetire.

Valahogy az volt bennem, hogy ha tudok egyfajta ­körön kívül is létezni, gondolkodni, az már megérte.­ Ha nem szűkítem le a lehetőségeimet. És az angol esélyt ad arra, hogy tágabban értelmezd magad, többfelé járj vagy akár dolgozz a világban. Én már gyerekként is erre vágytam, és a saját félrerakott zsebpénzemből mentem ki a meghallgatásokra, majd kezdtem el a tanulmányaimat a londoni Guildhall School of Music and Drama egyetemen.

Roppant céltudatosnak tűnsz, lehet, hogy az jelentette a motivációt, hogy meghaladd a felmenőidet?

Valószínűleg ez is benne van. A történetbe nagyapám is beleszólt. Ő elkezdett valamit amatőr színészként, aztán apu, mindannyian tudjuk, milyen magas színvonalon folytatta a szakmát. Én meg azt éreztem, az a dolgom, hogy kivigyem ezeket a tapasztalatokat a nagyvilágba. Apám is támogatott ebben, élvezettel figyelte, hogy kijut a nevünk külföldre. Van ebben egyfajta folytonosság. Ez olyan erős kötődést hozott létre hármunk között, hogy gyakorlatilag mintha kötelességünk lett volna, hogy egymás vállára állva építkezzünk.

Édesapád állítólag egy ikonikus mondattal indított útnak, amikor feltett a repülőgépre…

„Gyerünk, Haumann!” A mai napig hallom, ha felmegyek a színpadra. Olyankor azt érzem, ezt most érdemes csinálni. Apámért, nagyapámért, magamért.

„Sose felejtsd el, honnan jöttél, és ki vagy!” – eszembe jutott a közös karácsonyi reklámotok szlogenje. Visszatérve Angliára: tudtak ezzel a képzéssel kezdeni valamit itthon, Magyarországon?

Nem. Praktikus dolog Magyarországon végezni, mert az egyetem alatt már sokan megnézik az embert, megismerik, és jó esetben felfigyelnek rá. Nekem ez nem adatott meg. Amikor hazajöttem, nem tudta a szakma, hogy akkor most hova is tegyen. Hosszú munkámba és kitartásomba került, mire meg tudtam mutatni magam, és megértetni velük azt, amit csinálok. De nem panaszkodom. Csupa jó munkám volt, ha eleinte nem is voltak látványosak. Ám sose hajszoltam a népszerűséget, ami ezzel a szakmával együtt jár, sokkal fontosabb volt, hogy jó társulatokkal, szuper színészekkel dolgozhattam együtt. Először a veszprémi, majd a soproni, és most a budapesti Magyar Színháznál, ahova Eperjes Károly hívott tavaly. Meghagyja a szabadságomat a próbák során, amit nagyon élvezek, meg azt is, hogy szeretnek a színházban. Legutóbb a jelmeztár vezetője, aki már a régi Nemzeti Színház idején is itt dolgozott, mondott valami szépet: „Rajtad ­keresztül édesapád is itt van velünk.”

A filmezésről még nem beszéltünk. Hol akadt be neked a mozi?

Tizenhat évesen, amikor először láttam a Mission: ­Impossible-t Tom Cruise-zal. Azt gondoltam, ezt kell csinálni, mert ez marha jó. Volt is rá módom, például a Hercules című akciófilmben, amiben egy angol kollégámmal John Hurt testőreit alakítottuk. Alig látszottunk, de hatalmas élmény volt. Ki ne szeretne egy citadella tetején állni, a háta mögött ötszáz harcossal? Minden kissrác erről álmodik.

Hogyan kerültél be az Oppenheimer című szuper­produkcióba? Te alakítod Szilárd Leót.

Szerencsém is volt. Nagy titok övezte a projektet, egy fizikus szerepére kerestek egy angolul jól beszélő, magyar színészt, és a dán ügynökségem engem ajánlott.­ Kiküldtem a videómat, és tetszett a rendezőnek. ­Addigra már sok régi felvételt megnéztem a magyar tudósról, és begyakoroltam az akcentusát. Törekedtem rá, hogy olyan kiejtést használjak, amilyen a háború előtti magyar kivándorlóknak lehetett. Christopher Nolan utólag azt mondta, ő nem is a kiejtést figyelte, hanem hogy jó színész legyen az illető. A kiejtést a továbbiakban teljesen rám bízta, azt mondta, én tudom, én vagyok a magyar. Egy nap alatt felvették a jelene­teimet.

Más egy amerikai forgatás, mint egy itthoni?

Nem. Persze más a hangulat, sok függ a rendezőtől, a színészektől is, de a nyelve mindegyiknek az angol, és ami a rendszert illeti, amiben a stáb mozog, az univerzális. Az Oppenheimer nagyon jó emléket hagyott bennem. Mindenki nagyon előzékeny és kedves volt velem, nem érzékeltem semmilyen hierarchiát a forgatáson. Senki nem kérdőjelezte meg a személyemet, hiszen az ott lévő színészek is mind keresztülmentek ezen, és tudták, hogy aki ilyen díszletek közé beléphet, az ezért már keményen megdolgozott.

Bevallom, alig ismertelek meg a pluszkilók miatt.

Az az én személyes döntésem volt. Az ember érkezzen­ felkészülten. Elkezdtem fényképeket nézegetni Szilárd Leóról, és egy nálam sokkal testesebb férfit láttam. Azonosulni akartam vele, közelebb húzni magamhoz a személyiségét, márpedig a súlyfelesleg mindent befolyásol.­ Az ember máshogy lélegzik, másképp jár, mozog… ­Lehet, hogy örökre az én titkom marad, miben segített nekem az a plusz tíz kiló, mindenesetre komfortosabban éreztem magam a szerepben.

Én erre nem biztos, hogy képes lettem volna. Vajon a siker megnyitja számodra az ajtókat ­Holly­woodban?

Az biztos, hogy az Oscar sokat nyom a latban, hiszen egyfajta pecsétként szerepel a színészi útlevelemben. És ha két jelentkező között dönteni kell majd egy meghallgatáson, remélhetőleg a felé dől a mérleg nyelve, aki már megcsinálta ezt. Ám hogy kinyitja-e az ajtókat? Azt soha nem lehet tudni. Nagyon komplex, kalandos dolog a színészet. De kaptam azóta szerepeket.

Mibe hívtak legutóbb?

Egy nemzetközi koprodukcióban készülő filmbe: egy középkorban élő orvosról szól a történet, és én egy gonosz püspököt játszom benne, aki előszeretettel küldi máglyára az eretneknek bélyegzett szerencsétleneket. Több magyar vonatkozása is van, például egy nagyon jó barátom, Pater Sparrow, Verebes István fia tervezte a látványt. Egész városokat húz fel, elképesztő!

Akkor most színház vagy film?

Mindkettő az életem része. A filmben az a szép, hogy a színházi varázslat találkozik a modern technikával. Engem ellenállhatatlanul vonz a kamera, az a fajta közelség, amit azzal lehet megteremteni. A színpadon, hatszáz ember előtt is meg lehet, ha szerencsém van, például tegnap este, de az más jellegű intimitás, mint amikor ennyire közel engedik az arcodhoz a nézőt. Kockázatos, ugyanakkor sokkal személyesebb játékot enged meg a színész számára.

Úgy tudom, tanítod is a filmes mesterséget a kaposvári színiegyetemen. Pontosan mit oktatsz?

Egy angol barátommal, régi évfolyamtársammal vezetjük a kurzust, azt a címet adtuk neki: Meghallgatás-technika a kamera előtt. Arra készítjük fel a színészeket, miként tudják a fölös idegrendszeri küzdelmeiket helyesen fölhasználni, rendszerezni az alatt a két perc alatt, amikor a kamera előtt teljesíteniük kell. Workshopként indult, de akkora volt rá az igény, hogy utána felkértek minket erre a kurzusra. Angol barátom évi háromszor-négyszer eljön Budapestre, és ma már, ha azt mondom neki, találkozzunk az Astoriánál, tudja, milyen buszra kell felszállnia. Érti, élvezi és szereti ezt a várost.

Te nem gondoltál még arra, hogy Londonban élj?

Nekem London túl személytelen. Mindig megijesztett, ha végignéztem egy utcán, és minden ház ugyanúgy nézett ki. Budán, a tizenkettedik kerületben nőttem fel, már a nagyapám, az apám is itt lakott, ez jelenti számomra az otthont. Két dolog fontos: legyen panoráma, lássam magam előtt a horizontot – Londonban soha nem láttam, és ez idegesített –, és hogy legyen elérhető közelségben víz. Szeretem a Balatont is, de ahova mindig vágyom, az a tenger. A végtelen.

Fotó: Falus Kriszta