„Hogy van a gyerek?” – kérdezi a mögöttem álló a pénztárnál ácsorgás közben valakitől. „Jól, jól, csak hát tudod, szorong, mint mindenki” – jön a válasz. Ennyit hallok, tovább kell lépnem, de bennem maradnak az elhangzott szavak. Jól, csak… 

Vajon hányan válaszolnák ugyanezt, ha megkérdeznék tőlük, milyen az iskoláskorú családtagjuk mentális állapota? Pár napja friss felmérést tett közzé az UNICEF, mely megmutatja, mennyire tudunk ma segíteni a sérült, szorongó vagy szakemberre szoruló gyerekeken, és sajnos az eredmény (10. oldal) nem túl biztató. 

Nincs szívszorítóbb egy nélkülöző, félő gyermeknél. Anyaként nem létezik még egy olyan dolog, ami jobban megviselne, mint amikor egy kicsinek segítségre van szüksége, és az nem érkezik meg. Éhezik, bántják, fél – ha ilyenről szólnak a hírek, tehetetlen düh fog el, ott akarok lenni, fogni a kezét. Mindegyiknek. 

Ebben a számban kiemelten foglalkozunk velük, és olyan segítőkkel (24. oldal), akik túlzás nélkül az életüket szentelik annak, hogy felzárkóztassák, etessék, oktassák ezeket a gyerekeket. Idejüket, pénzüket nem sajnálva vannak ott, ahol éppen étel kell, tanácsadás vagy csak egy néma ölelés. 

Ők a legfontosabbak az életünkben, de vajon megfelelően figyelünk rájuk? A gyerekek mai mentális állapota évtizedeken át érezteti hatását, ahogy most neveljük őket, úgy folytatják majd az életüket, amikor már nem fogjuk a kezüket.

Mindent meg kell tennünk azért, hogy arra a kérdésre, hogy van a gyerek, azt válaszolhassuk, köszönöm, jól.