Az egyedül élők köre igen széles: idős özvegyek vagy élethosszan így élők, fiatal felnőttek, szinglik, elvált vagy külön élő szülők éppen úgy jelentős számban vannak köztük, mint olyan felnőttek, akiknek egyébként van párkapcsolatuk, csak éppen nem bútoroznak össze partnerükkel. Az egyedül élők közt a nők vannak többségben, és valamivel többen kerülnek ki a harminc–hatvanöt éves korosztályból, mint a fiatalabbak vagy idősebbek közül. 

Az egyedül élők számának növekedése mindannyiunk életében gyökeres változást hozhat. Nemcsak mert sztereotípiáinkkal való szembenézésre, sőt akár saját párkapcsolati minőségeink mérlegre tételére késztet, ha azt látjuk, így is lehet, de azért is, mert az elkövetkező évtizedekben az építőipartól kezdve a szolgáltatásokon át a szociális ellátórendszerig sok minden átalakulhat ennek kapcsán.

Kihívás és nyereség

Az, hogy egyre többen élnek egyfős háztartásban, többféle, egyszerre ható társadalmi folyamat eredménye. A várható élettartam (amiben továbbra is jelentős előny mutatkozik a nők számára) növekedésével párhuzamosan hosszabb időre maradnak egyedül azok, akiknek előbb ment el a társuk. 

Az egyszemélyes háztartások jelentős hányadában idős özvegyek élnek, ám a családmodellek átalakulása a fiatalabb, akár harmincas korosztályban is legalább ennyi egyszemélyes háztartást eredményez. Például azért, mert később házasodunk – ha egyáltalán –, miközben a válás ma már „rutinbeavatkozás”, és a társadalom is valamivel elfogadóbb a korábbinál lazább elköteleződési formákkal kapcsolatban. Mindeközben a párkeresés egyre inkább ingoványos terepnek tűnik: sokan vannak, akik néhány csalódás után hosszabb időre el is engedik a keresgélést. 

Annál is inkább, mert eleve másképpen tesszük mérlegre az együttéléssel járó előnyöket és hátrányokat. Míg például a házasság egyik alapja időtlen idők óta a gazdasági közösség volt, ez ma – infláció ide vagy oda – valamivel kevesebbek számára kényszer. Noha a nők és a férfiak bére közt még ma is sok esetben jelentős a különbség, egyre több nő képes önálló egzisztenciát teremteni, lakást fenntartani, így anyagi szempontból nem mindenki „szorul rá” arra, hogy partnerrel éljen. Oldódik eközben a férfiak egykori „kiszolgáltatottsága” is. Megint csak szigorúan praktikus oldalról nézve a dolgot: ma már egyedül élőként is házhoz jöhet, hovatovább, férfikézzel is összedobható a meleg étel, vagy teremthető meg a makulátlan rend. 

Az urbanizáció jelentős felhajtóerő: nagyvárosi környezetben lényegesen nagyobb az egyfős háztartások száma, mivel itt mindenféle szolgáltatás könnyebben és gyorsabban elérhető. A digitalizáció pedig tovább serkenti ezt a folyamatot, hiszen online is majdnem mindent el lehet intézni. Ha kihívásokkal teli is, ma sokkal könnyebb egyedül élni, mint korábban. 

Az önálló életvitelnek számos előnye van az érintettek szerint. A legtöbben – és nem csak azok, akik hosszú távra, önszántukból rendezkedtek be így – arról számolnak be, hogy nagyobb függetlenséget élveznek, saját életük feletti kontrollból több, alkalmazkodási kényszerből kevesebb jut nekik, miközben sokan érzik azt is, hogy az egyedüllét – tartson hosszabb vagy rövidebb ideig – a személyes fejlődésnek is nagyobb teret enged. 

Költségek és döntések

A harmincas évei végén járó Viki egyedül, de nem magányosan él: kétlakásos párkapcsolata van, azaz partnerével kedvük szerint töltenek együtt időt, de nem költöznek össze. Mindkettőjüknek így a jó. 

– Mivel eleve nagy igényem van az énidőre, nem érzem nehéznek, hogy egyedül éljek. Számomra szabadság, hogy nem kér számon senki, nem osztja be más az időmet, és nem bolygatja egy partner azokat a határokat, amelyek az együttélés során óhatatlanul kifeszülnek.

Persze azért hátrányok is akadnak jócskán. Egyedül élve – még ha lehetséges is – férfinak és nőnek is nehezebb kigazdálkodnia a mindennapi költségeket, ráadásul az ember magára van utalva a legfontosabb döntésekben, élethelyzetekben, és akkor még nem beszéltünk az érzelmi faktorról: nem mindig esik jól üres lakásba hazatérni.

A negyvenes – szintén önszántából magánzó – Anna azt mondja: – A legnagyobb hátrány szerintem a párkapcsolati megosztás hiánya. Mivel egyedül élek, sem akkor nincs ott senki, amikor fülig érő szájjal érek haza, sem akkor, amikor csak egy megértő ölelésre lenne szükségem. Ám egyelőre még mindig jobban kezelem ezt, mint egy másik ember állandó jelenlétét a mindennapok során. 

Sokak számára az egyedüllét csak köztes, bár igen fontos stáció: vannak, akik egy nehezebb válás vagy párkapcsolat után tudatosan választják azért, hogy ismét megtalálják identitásukat. 

– Másfél éve váltam el, próbálom kitalálni, mit szeretnék, mi érdekel igazán, mivel tölteném a következő harminc évemet – mondja az ötvenes Péter. – Ismerkedem, de már rég nincs bennem, hogy csapjunk a lovak közé, költözzünk össze. Ha lesz valaki, aki miatt érdemes, újra át fogom gondolni a dolgot.

Az előítélet teher

Az egyedüllét egyik legnagyobb terhe viszont furcsamód nem magából az életmódból ered, hanem a társadalmi előítéletekből. Az egyedül élők a velük kapcsolatos tévhitek miatt néha akkor is társas kudarcnak élhetik meg helyzetüket, ha ez egyébként számukra kellemes, hétköznapi életszakasz lenne. 

Vadas Henrietta, aki közel két és fél éve döntött úgy, hogy egy hosszabb párkapcsolat után némi egyedüllétre van szüksége, tavaly hívta életre Egyedülfekvők elnevezésű online közösségét, nem kis részben azért, hogy az egyedül élőkkel kapcsolatos előítéletek oldásán dolgozzon: – Közel másfél millióan vannak, és az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti őket a többiektől, hogy egyedül élnek. Én úgy hívom őket, hogy egyedülfekvők.  

Henrietta oldala, az Egyedülfekvők.hu több szempontból veti fel az életformával kapcsolatos kérdéseket, annak érdekében, hogy minél többen nézzenek az előítéletek mögé. Merthogy azokból jócskán akad. Valahogy nem tudunk szó nélkül elmenni amellett, ha valaki másképpen él, mint mi vagy elődeink. 

– Amikor megtudjuk valakiről, hogy egyedül él, az első reakciónk többnyire az, hogy valami nincs rendben vele. Ennek eredményeként tabu övezi ezt az életmódot, és sokan negatívan tekintenek rá. Közösségünk reprezentatív kutatásából is kiderült, hogy szinte minden második magyar borúlátó az egyedül éléssel kapcsolatban, szerintük ez az élethelyzet természetellenes, ráadásul unalmas, és kiszolgáltatottsággal is jár – fogalmaz. 

Biztosan magányosak és boldogtalanok – feltételezzük az egyedül élőkről, meggyőződésünk, hogy jobb híján élnek úgy, ahogy. Pedig az egyedüllét és a magány messze nem ugyanaz. A magány ugyanis – kutatások szerint – sokkal szorosabban összefügg kapcsolataink minőségével, mint számosságával vagy épp a fizikai közelséggel. 

Ahogy egy párkapcsolatban vagy épp családjával élő ember is érezheti magát magányosnak, egy „egyedül­fekvőnek” is vannak barátai, család­ja, akár partnere, még ha nem is együtt hajtják álomra a fejüket. Erre utal a kifejezés is: egy egyszemélyes háztartás lakója nem az életben, legfeljebb ágynál, asztalnál van egyedül. 

Persze azok sem járnak jól, akikről tudjuk, szándékosan rendezkedtek be az egyedüllétre. Őket önzőnek, alkalmazkodásra képtelennek, legjobb esetben is különcnek tartjuk. 

– Tényleg nehezen alkalmazkodom, ez tény. De hogy önző lennék? Nem jobban, mint bárki más. A magam szükségleteivel foglalkozom, de ennek lehetőségét is én teremtem meg, miközben soha ennyi önkéntességre nem volt időm és kedvem, mint három éve, mióta egyedül élek. Ja, és én szervezem az összes baráti születésnapot is – mondja a késői húszas éveiben járó Ivett. 

– Ha van közös tulajdonságuk azoknak, akik önként választják az egyedüllétet, az legfeljebb

Odafigyel a társadalom? 

Az egyedül élőket a többség sokszor azzal is próbálja jobb belátásra bírni, hogy az időskori magánnyal rio­gatja őket. Pedig sajnos tény, hogy a családi vagy párkapcsolati együttélés sem jelent automatikusan garanciát a későbbi társas támogatásra. És itt merül fel még egy kérdés: felelőssége vajon a társadalomnak gondoskodni, vagy legalábbis jobban odafigyelni az egyedül élőkre? 

Az, hogy az idős egyedül élők esetében a szociális ellátórendszernek biztosítania kell a megfelelő támogatást, házi segítségnyújtást, közösségi programokat, nem kérdés. 

Arról viszont, hogy a fiatalabb egyedül élő felnőttnek szüksége van-e például lakhatási támogatásra vagy más rugalmas megoldásokra annak érdekében, hogy az önálló élet (akár kényszerű, akár választott) ne legyen elérhetetlen vagy anyagilag megterhelő, már messze nincs ilyen egyetértés, a politika radarjára pedig egyelőre nem került fel a magyarországi egyedül élők másfél milliós tömege. 

– Pedig nem tudhatjuk, mikor kerülünk abba az élethelyzetbe, hogy magunkra maradunk. Bárkivel megeshet, hogy véget ér a kapcsolata, a házassága, elveszíti a párját, vagy épp ellenkezőleg, még nem talált rá a társára. Mindezek ellenére ez a társadalmi csoport ugyanolyan értékes, mint a többi. A jövőben egyre többen élnek majd egyedül, így a jelenség szociális szempontból is megkerülhetetlen lesz – mondja Vadas Henrietta. 

És hogy kik azok, akik viszont gyorsan reagáltak az új jelenségre? Nos, mindazok, akiknek az egyszemélyes háztartások piaci rést jelentenek. A tendencia még csak most fog erősödni, de máris gombamód szaporodnak az egyszemélyes új építésű garzonok, apróházak, mini­autók, egyedül élők számára kialakított biztosítási ajánlatok, egyszemélyesre csomagolt élelmiszerek és egyéb termékek, minibútorok készülnek, speciális mentális egészségügyi szolgáltatások jelennek meg, illetve közösségi események és workshopok szerveződnek azoknak az egyedül élőknek, akik egyébként éppen olyan szívesen vannak közösségben is, mint bármelyikünk. 

1,4 millió ember

Az egyedül élők és gazdálkodók aránya soha nem volt olyan magas, mint ma. A skandináv országokban a háztartások több mint negyven százaléka, az Egyesült Államokban mintegy huszonnyolc százaléka áll egyetlen főből. Magyarországon 1,4 milliónál is többen élnek egyszemélyes háztartásban: a modern társadalmak egyik meghatározó tömegéről van tehát szó. 

Fotó: Getty Images