Most még mindig mozog alattad a padló, vagy ez már kezd elmúlni?
Fizikailag nagyjából mostanra lecsengett. Az első néhány óra viszont brutális. Ha kívülről nézel valakit, aki két-három hónapot vízen volt, olyan, mintha bátorra itta volna magát. Egy keskenyebb folyosón nem tud úgy végigmenni, hogy ne ütközzön neki a falnak. Az agy és az egyensúly-érzékelés annyira megszokja, hogy minden mozog, hogy a mozgás válik normálissá. Ezért amikor az ember visszalép a stabil talajra, az tűnik furcsának – olyan, mintha az is hullámozna. Ráadásul automatikusan próbálod lekövetni és kompenzálni a nem létező mozgást. Így aztán sokan rákérdeznek: „Húha, jól vagy?”
Mikorra fogod valóban stabilnak érezni a földet?
Hetek múlva. Szerintem körülbelül annyi idő után, mint amennyit a vízen töltöttem. Két hónappal számolok – addigra teljesen megnyugszom, és újra normálisnak érzem a szárazföldet.
Milyen most itt?
Nagyon-nagyon sok az információ. Ezért ha most, miközben beszélgetünk, azt látod, hogy nem a szemedbe nézek, hanem azt a piros széket bámulom ott oldalt, az nem azért van, mert nem figyelek rád – csak minden új. Nem voltak ilyen dolgok körülöttem: hangok, szagok, színek, infók – ez most mind egyszerre zúdul rám.
Pedig ahogy a facebookos hajónaplódból kiderült, a vége felé éppen erre vágytál, nem?
Igen, erre vágyik az ember. Jó itt lenni, érdekes is. De közben iszonyúan nagy határátlépés.
Zsinórban interjúzol ma is. Miközben tulajdonképpen egy magányos sportot választottál a saját szórakozásodra, nagyon sokan vannak lélekben veled. Mi az, amire így rezonálnak az emberek?
Valószínűleg annyira felszínes és mű lett a világ, és annyira nincs mögötte tartalom, hogy az emberek ösztönösen keresik, mi az, ami igaz. Kutatják a valódi kapcsolódásokat, az érintést, a valódi információt. És ugyebár itt, ha történt valami, az élesben ment. Igazi volt, bele lehetett nézni. Nem volt semmiféle színezés, semmi háttérzene, körítés.
Meg talán helyettünk is csináltad.
Ez is benne van, igen. Mindannyian úgy vagyunk vele, hogy gyerekkorunkban azért felmásztunk a legmagasabb fára, de ahogy telik az életünk, már csak moziban
meg tévében nézünk ilyesmit, mert túl veszélyesnek tartjuk. Nincs ezzel baj: nem kell mindenkinek rekordot döntenie. De ehhez az úthoz lehetett kapcsolódni, és lehetett csak úgy „mozizni”. Hogy amíg én alszom, vagy elutazom hétvégére, ez a fickó még mindig megy. Még mindig úton van. Vagy éppen viharban. Nagy mázlim volt, hogy annyira megváltozott a világ, hogy technikailag ezt most gyönyörűen lehetett közvetíteni. Nem az volt, hogy háromnaponta hazaküldök egy homályos fotót, aztán vagy látja valaki, mit ábrázol, vagy nem.
Kapcsolódó: Rakonczay Gáborral utoljára 2019-ben beszélgettünk
Az extrém sport miért izgalmas? Annyira hozzászoktunk a különös teljesítményhez, hogy mindig emelni kell a tétet?
Azért izgalmas, mert itt mindennek nagy a tétje. Ha az ember nyer, mindent vihet, ha bukik, mindent veszít. Emiatt persze figyel egy csomó katasztrófaturista is. De nyilván nagyon sokan szurkolnak. Mert ez bennünk van, emberekben: valahova el akarunk jutni – nemcsak a helyváltoztatásra gondolok, hanem produktivitásra, alkotásra, bármire. Valamit hozzá akarunk tenni a világhoz. Ez alapvető emberi igény. És ez az út ennek egy kis, tiszta szeletét hozta. Lehet, hogy történetesen semmi értelme nincs – evezek A-ból B pontba –, de közben jönnek a problémák, azokat pedig meg kell oldani. Ennek az egyszerűsége szerintem izgalmas.
Rakonczay Gábor 2019-ben
És neked miért jó?
Kisgyerekként is ezeket a dolgokat szerettem. Alig vártam, hogy felnőtt legyek, és akkor irány a horizont! Mindig úgy gondolkodtam, hogy ha fel lehet készülni, és megvan hozzá az eszköz, akkor miért ne kezdjük nagyban? Miért ne menjünk az óceánra? Minek töltsek éveket azzal, hogy egy öbölben jövök-megyek? Ugyanez volt a helyzet a Déli-sark-expedícióval: ha már sígyaloglás, akkor irány az Antarktisz! Amikor a Kisképzőbe jártam, a művészeti iskolába, a reggeli kakaós csiga árát mindig azért raktam félre, hogy tudjak venni egy bazi nagy lapot, amire kétszer akkorát tudok rajzolni. Tudtam, hogy ha azt elrontom, két hétig megint nem lesz ilyenre pénzem.
Melyik a te világod? A tengeren egyedül, vagy ez itt?
Ez. Itt vannak az emberek, itt tudok életben maradni. Egy darabig a tengeren is ki tudom húzni, de örökre nem. Viszont úgy gondolom, ahhoz, hogy ez itt működjön, hatalmas tudást és muníciót ad az, amin a vízen átmentem. Helyükre kerülnek az értékek. Tudod, egy kis palack vízért huszonkét percig pumpáltam ki a sót az óceánból, hogy meg tudjam inni. Itt meg folyik a csapból. Őrület. Itt ez normális, de a világ nagy része nem ismeri a tiszta vizet, mert nincs a bolygón elég belőle. És fontos az emberi kapcsolódás, a család, a barátok… Nem végtelen az élet, és most például az, hogy egy órát itt egymásra szánunk, nagyon jó. Olyan, mintha az ember visszatérne a jobbik énjéhez: színesebb a világ, jobban megbecsülöm az értékeket, tudom, mi a fontos.
Amíg hajóztál, egy csomó minden történt a világban.
Semmiről nem tudok semmit. Utoljára december elsején olvastam híreket.
Olyan, mintha mindenkinek elment volna az esze.
Erről sincs semmilyen infóm. A vízen ugyebár nagyon egyszerű dolgok foglalkoztattak. Haladni kellett, aludni, etetni a szervezetet. Ez vegytiszta közeg, kivételes helyzet. Szépen lenyugszanak a gondolatok, a fókusz átvándorol a tényleg fontos dolgokra: a hullámokra, az időjárásra, a hajóra és az emberre önmagára. És sokszor alváshiányos és ingerszegény állapotban vagy. Tökéletesen tudsz nyitott szemmel álmodni. Ilyenkor viszont ketté kell választani a valóságot és a káprázatot. Ma már ez egyszerűen megy: ultrafutás közben tanultam meg. A harmadik vagy a negyedik napon, amikor nem nagyon aludtál, és még mindig futsz, ott sem csak azt látod, ami van, hanem sok minden mást is.
Meg lehet ettől kattanni?
Ha nagyon problémás a helyzet, akkor az egy kicsit olyan, mintha kinyitnál egy ajtót, aztán nem tudod, ki vagy mi fog rajta kijönni. Vagy te lépsz át rajta, és rád csukódik. De velem még nem esett meg ilyen. Csak a határán jártam annak, hogy esetleg történhet valami.
Mi volt most a mélypont?
Nyolc napig durva volt az időjárás, nagy hullámokkal. Felborult a hajó, miközben épp kint voltam a fedélzeten. Az kemény helyzet volt. És a vége felé is, amikor már fogytán a kaja, és telítődtem az élménnyel, gondoltam rá: köszi szépen, de most már azért jó lenne, ha vége lenne. A finálé az egyik legjobb rész – másrészt viszont az a legnehezebb.
És a csúcspont?
Sok napi csúcspont van, amikor azt gondolod, de jó, hogy itt vagyok, és ha most lenne vége, az is oké lenne, mert kerek a történet. Például egy vihar után, amikor visszaszeded a viharhorgonyt, és arra gondolsz: akkor ezt is megcsináltam. És hát a kikötés: az utolsó két nap már lehet látni a horizont fölé vetődő fényszennyezést. Aztán változik az élővilág és a hullámok karakterisztikája. Az utolsó órák, amikor már látod a szigetet… A kikötőben, amikor partot fogsz és kiszállsz: ez is az egyik csúcs. De nem ezért csinálja az ember, hanem az egészért.
Negyvennégy éves vagy, és azt mondod, az extrém sportokat most végleg abbahagyod. Mennyire lehet komolyan venni ezt az állítást?
Az a garancia, hogy tudatosan mentem bele eddigi pályafutásom legveszélyesebb, legproblémásabb, minden téren a legnyűgösebb, leghosszabb ideig tartó projektjébe. Két évig készültem rá. Tehát utána sem egy hirtelen döntés, hogy „na, akkor tudod mit, elegem van, abbahagyom”. Évek óta érik bennem, hogy valahol kell egy kiszállási pont. És jó lenne, ha nem egy sérülés, baleset vagy tragédia miatt kellene abbahagynom, hanem a saját döntésem alapján. Szerintem ennek van egy fontos üzenete azoknak, akik szintén főállásban rángatják az oroszlán bajszát: nem kell ebbe belehalni. És itt van előttem ez a kóla az asztalon: ha mindennap iszom egyet, akkor ez csak egy sima üdítőital. Ha tudom, hogy ez az utolsó kóla, amit életemben megiszom, akkor viszont nagyon is más az íze. Teljesen máshogy állok hozzá. Megadom a módját. Lehet, hogy kicsit hátra is dőlök, és biztos, hogy húsz év múlva is emlékezni fogok rá. Ilyen volt ez az út is.
Mihez kezdesz most?
Előadásokat tartok: imádom fejleszteni az embereket. Az ultrafutás megmarad, mert bár már kilenc éve csinálom, most fognak jönni az eredmények. Van öt- és húszéves tervem is, de ezek inkább privát célok. Muszáj is, hogy legyenek, mert ha eljutsz egy ilyen csúcsra, és ott hirtelen vége van, akkor hatalmas, ásító üresség várhat rád. A páros evezés után, amikor a volt feleségemmel áteveztük az óceánt, csak az volt a tervünk, hogy valahogy átjussunk. Már az sem volt benne, hogy miből jövünk vissza egyáltalán. És hazajöttem, és akkor nem is tudom, mit gondoltam – hogy átkeltem az óceánon, aztán megoldottam az életemet? Huszonhat éves voltam, és csak néztem magam elé, hogy itt egy újabb nap, és kellene valamit kezdeni vele. És ettől teljesen padlót fogtam.
Nos, a magánélet…
Mindig alárendeltem a teljesítménynek. Én mindig úgy gondolkodtam, hogy bármilyen kapcsolódást nézzünk is – baráti kört, partnert, bárkit –, „mennyire passzol a céljaimhoz?”.
De ez rendben van, nem? Ha az ember partnert választ, akkor olyan legyen, akivel kölcsönösen hozzátesznek egymáshoz, nem pedig elvesznek.
Ebben teljesen igazad van, de én mindent feláldoztam azért, hogy eljussak a Déli-sarkra, vagy átkeljek az óceánon. Mindent fölégettem magam körül és után. Ez eddig így volt – de most elég belőle.
Innentől kezdve másik ember leszel? Egy másik férfi?
Bizonyos szempontból igen. Már két éve, az út előtt is éreztem, hogy szükség van erre a változásra. Most más lesz a fontossági sorrend. De ehhez nagyon kellett ez a szép záróprojekt.
A képek forrása: Rakonczay Gábor
