Az ózdi valóság még a Van Helyed Alapítvány ablakán is beinteget: elhagyott üzem betonszürke hűtőtornyára nyílik a kilátás. Bent viszont, a színes, meleg, barátságos szobácskában kiskádban pancsolnak a gyerekek. A szüleik óvó gonddal figyelik minden mozdulatukat, miközben az alapítvány munkatársa segíti őket a fürdetésben.
Babahab
– A délelőtti órák a szociális munka, családgondozás, intézményi kapcsolattartás jegyében telnek – munkatársaink pedagógusokkal, óvónőkkel, védőnőkkel egyeztetnek, mindenhol jelen vannak, ahol a gyerek megfordul. Én is ilyenkor megyek családokhoz, különösen, ha valaki kritikus helyzetben van – mondja Bódis Kriszta, a Van Helyed Alapítvány megálmodója és vezetője.
A telepeken, ahol sokszor még a vezetékes víz sem adott, fürdeni sem lehet. Ezért indították el a vízhez szoktató programot. Ez nem babaúszás – ez az alapvető emberi méltósághoz való visszavezetés. A program során tehát meleg vizes fürdetés történik, bent a központban, kis kádban, játékos formában. Ezzel nemcsak a higiéniai alapokat erősítik meg, hanem a szülő-gyerek kapcsolatot, a gondoskodás élményét is. Az anyák sokszor zavarban vannak, ha be kell jönniük a központba fürdetni. Ez a program „baby college” névre hallgat – de ahogy Kriszta beszélget az anyukákkal, arra jutnak, jobb lenne a „babahab”.
– Sokan nem értik, miért nem tudnak kitörni ezek az emberek a szegénységből – mondja Kriszta. – Azért, mert ez generációkon ível át – az iskola, a rendszer mind újratermeli. Az emberek pedig szégyellik a szegénységüket, mert azt hiszik, ők tehetnek róla. Pedig ez nem a személyes hibájuk. A szegénység nagyon hasonlít a bántalmazáshoz. Mind a fizikális, mind a pszichológiai, mind a társadalmi körülmények olyan légkört teremtenek, amelyben hatalmas a stressz, és nincs mibe kapaszkodni. Nincsenek minták, nincsenek lehetőségek. Fontos, hogy ezt a társadalom is megértse. A tartós szegénység, a folyamatos kudarcélmények, a hiányzó minták és lehetőségek annyira beépülnek az ember pszichéjébe, hogy már nem is hisz benne: lehet másképp. Akinek sikerül, az többnyire azért tud kitörni, mert kapott egy lehetőséget. De olyat, ami valóban neki szólt. Nem olyat, amit mások találtak ki helyette. Ezért fontos a partnerség, az odafigyelés. Ehhez idő kell – nem egyik napról a másikra történik. A Van Helyednél dolgozó fiatalok között akad, aki egykor maga is a program résztvevője volt. Van, aki szülőként kapcsolódott be, és ma már munkatársként támogat másokat. Ez nem csak egy program – ez közösség, ahol végre mindenki elhiszi magáról, hogy számít. Túl kell élni. És ehhez néha új szabályokat kell tanulni. De aztán jöhet a következő lépés – ezért vagyunk mi itt.
Szívszorító körülmények
Az alapítvány ózdi központja kétemeletes, barátságos, európai léptékkel szabott kis komplexum. Innen megyünk ki a Hétes telepre, a szegregátumba, ahová az, aki nem ott lakik, nem teszi be a lábát. Jártam már itt hét éve – ahhoz képest a helyzet még rosszabb. Az egész telep még jobban pusztul és romosodik: harmadik világbéli, szívszorító körülmények fogadnak. A szeméttengerben gyerekek játszanak az út mellett. Sár és mocsok mindenütt. A domboldalban, egy házban üvölt a technózene, az úton pedig német prémiumlimuzin közelít baljósan. Benne kigyúrt, rövid hajú, tetovált figurák: ők terítik az olcsó drogot. Ami, mióta itt jártam, letarolta a Hétest és az ország vagy ezerháromszáznyolcvannégy hasonló szegregátumát.
– Kétmillió ember él szegénységben, ebből félmillió a súlyosan nélkülöző gyerek – mondja Kriszta. – Nem csupán a drog pusztít itt, de a megélhetési válság miatti éhezés is. Amíg egy középosztálybeli ember legfeljebb olcsóbb terméket vásárol a boltban, itt az alternatíva: a semmi.
Találkozunk Mesivel, ő vezeti a telep fürdőházát: azt az épületet, amelyet az alapítvány alakított ki arra, hogy zuhanyozhassanak-tisztálkodhassanak az itt lakók. A fürdőház jelenleg felújításra szorul: valakik feltörték, kifosztották és tönkretették. Néhány házba is bemehetünk: a falakon rendszerint tapéta, ami, akár valamiféle csomagolás, próbálja elmaszkolni a szegénységet. Mindhiába. Váradi Rajmund „Körte” – még az első stúdiósok között volt a Van Helyed Alapítványnál – beinvitál a lakásukba. A harmincas éveinek közepén járó férfi végtelenül barátságos. Szülei még abban az időben költöztek ide, amikor Ózd virágzó iparváros volt, a Hétes pedig nem szegregátum, hanem munkások lakta városnegyed. Körtéék viszont itt ragadtak. A férfi egy háromszor négy méteres „szobában” húzza meg magát: nem meri egyedül hagyni a szüleit. Nyáron idénymunkákat vállal, egyébként pedig festményeket készít. Büszke rá, hogy nincs priusza.
– Minden vágyam, hogy a társadalom engem is elfogadjon méltó tagjaként – mondja, miközben megmutatja legújabb olvasmányait: művészettörténeti könyveket.
Az alapítvány munkája nem csupán szociális szolgáltatás. Ez egy átfogó társadalmi modell, amely azt próbálja megmutatni, hogyan lehet valós eséllyel, tartósan és méltósággal kiutat nyújtani a mélyszegénységből – gyerekeken, családokon, közösségeken keresztül.
– Az a logika vezérel minket, hogy minden mindennel összefügg – mondja Kriszta, miközben a fürdőház előtt rég nem látott ismerősöket üdvözöl. – Oktatás, szociális ellátás, egészségügy, lakhatás – ezek nem különálló területek. Együtt működnek jól. Vagy sehogy. Ez a gondolatmenet nemcsak a szakmai programok szintjén érvényesül, hanem a hétköznapok gyakorlatában is. A délelőtti órákban például olyan családokhoz látogatnak el a munkatársak, ahol különösen nehéz helyzet alakult ki. Ez lehet akut szociális krízis, lakhatási probléma, egészségügyi vészhelyzet, vagy akár a szülők és gyerekek közötti konfliktus. Ilyenkor nemcsak tanácsot adnak, hanem konkrét megoldásokkal is segítenek: ügyintézéssel, jogi segítséggel, kapcsolattartással az iskolákkal, orvosokkal, hatóságokkal. A program modellként is értelmezhető: azt mutatja meg, hogyan lehet működőképes, komplex társadalmi struktúrát létrehozni – akár állami szinten is. Nem párhuzamos szolgáltatást nyújtunk, hanem megpróbáljuk a meglévő rendszereket segíteni. Csakhogy ezek már nem működnek.
Kitörni a mélyszegénységből
Átautózunk egy másik szegregátumba. A Hétesnél egy fokkal talán szelídebb Kiserdő aljában találkozunk egy itt lakó párral. Lányuk Budapesten jár gimnáziumba – az alapítvány jóvoltából.
– Megjött a félévi értékelés, és olyanokat írtak a gyerekemről, hogy megkönnyeztem – meséli a férfi.
Felesége pedig azt is elmondja, hogy a gyerek szinte kinyílt az új környezetben: magabiztosabb lett, és már most a továbbtanulás foglalkoztatja. Mindketten hálás tekintettel néznek Krisztára. A vezetőre, aki, amikor a mozgatórugóiról kérdezem, elárulja: mélyen vallásos, és Krisztus útján jár az alapítvánnyal. Ereje hihetetlen nagy, kisugárzása erős – olyan fáradhatatlan, hogy közben még szépirodalommal is foglalkozik: jelenleg Tüdős Kláráról, a 20. században nagyon különleges életutat befutó, szintén küzdő nőről fejezi be trilógiája utolsó kötetét. És bár szabad idejében a múltban jár, tekintetét a hétköznapokon, a jelenen tartja. Kriszta szerint az oktatás, a szociális szféra és az egészségügy összeomlott – különösen a legszegényebb térségekben. Az ő válaszuk erre nem a visszavonulás, hanem a beavatkozás. Azt vallják: a változáshoz nem elég a jó szándék, szakmai autonómia, döntési szabadság és hosszú távú tervezés is kell.
– Ez az én felelősségem is – mondja Kriszta. – Innen úgy látszik: már nincs hova hátrálni. Az örvény alján vagyunk. Innen csak felfelé lehet elrúgni magunkat.
Ez a felismerés vezette őt abba az irányba, hogy hallassa a hangját. Az alapítvány alternatívát is nyújt: mérhető eredményeket produkáló modellt, amely akár országos szinten is alkalmazható lenne. Ennek része például az is, hogy a gyerekek száz százaléka befejezi az általános iskolát: többségük szakmát, érettségit, diplomát szerez, és nem a szociális rendszer terheként, hanem aktív, adófizető polgárként kerül be a gazdaságba.
– Ráfordítani egy gyerekre évi 1-1,2 millió forintot húsz éven keresztül, soknak hangzik. De a társadalmi megtérülés tíz-tizenötszörös. Ezek a gyerekek szakmával, érettségivel vagy diplomával a kezükben lépnek be a munkaerőpiacra, és nem közmunkában, a szociális és egészségügyi rendszert terhelve.
A modell legnagyobb ereje mégsem a számokban rejlik, hanem abban, hogy visszaadja az emberek önbecsülését. Tanítványaik közül ma már többen dolgoznak pedagógusként, szociális munkásként, művészként. Van, aki saját verseskötetet adott ki. Vannak, akiket a gyógyítás vagy a pszichológia érdekel. És akad, aki egyszerűen csak tisztességes munkát szeretne, és azt, hogy a gyerekei már ne ott kezdjék, ahol ő.
Visszatérünk a stúdióba: a délutáni felzárkóztató foglalkozásokon az alsósok és a felsősök is tanulnak már – előbbiek nemsokára táncolni mennek. Ferike – aki az első stúdiósok között volt, és már elvégezte a táncművészeti főiskolát – tartja a foglalkozást. Találkozom Kala Noémivel, aki a stúdió segítségével érettségizett, és idén édesanyjával együtt felvételizik: az anyuka óvónőképzőbe, Noémi – aki négy további patronálttal együtt Amanda Gorman amerikai költőnő verseskötetét fordította magyarra – tanítóképzőbe.
Minden gyerek mellett ott áll egy patronáló, aki mindent tud védencéről és családi körülményeiről. És ha valakiben meglátják a lehetőséget, az budapesti gimnáziumokban tud továbbtanulni. Fizetős helyek is elengedik a tandíjat, a gyerekek pedig fővárosi kollégiumban lakhatnak.
Szemmel láthatóan mindenki nagyon örül Krisztának. Már a második generációt támogatja az alapítvány, így van olyan gyerek, aki csillogó szemmel kérdezi a vezetőt: „Kriszta néni, maga tényleg ismeri az anyukámat?”
Fotó: Falus Kriszta
