Kedves Dorka, gyermekünk hároméves volt, mikorra már egyértelművé vált, hogy valami nem átlagos vele. Mindenen problémázott, hogy milyen ruhát adunk rá, hogy milyen tányérból eszik, hogy hova ül az asztalnál. Valahol könnyebbség volt, amikor a védőnő tájékoztatott, hogy nem „elrontottuk”, hanem szuperérzékeny. Igyekszünk tekintettel lenni rá, de közben azt éljük meg, hogy sokkal több vele a nehézség, mint a testvérével. Lesz ez bármikor is könnyebb?!
Nagyon együttérzek a levél írójával, az egyik gyerekem is pont hároméves volt, amikor a neurológustól megtudtuk, hogy szuperérzékeny. A témáról tájékozódva, Elaine N. Aron Szuperérzékeny gyerekek című könyvét olvasva jöttem rá, hogy én is érintett vagyok, ahogy az emberek tizenöt-húsz százaléka.
Mi, szuperérzékenyek nagyon sok részletet érzékelünk a világból, ezeket az idegrendszerünk igyekszik földolgozni. Annak idején az ideggyógyász úgy fogalmazott, hogy ha a gyerekem bemegy a húszfős ovis csoportba, az számára olyan, mint egy átlagos idegrendszerűnek egy száz emberrel zsúfolt helyiség. Ez azt jelenti, hogy a világ sokszor azt látja belőlünk, hogy gyakran irritálódunk, sokat feszülünk, könnyen túlterhelődünk.
Nekünk magunknak is sokszor nehéz saját magunkkal együtt élnünk. Kicsit olyan, mint amikor lázasak vagyunk: hamar lesz sok és fájdalmas bármilyen inger, akár egy kedvesnek szánt érintés is. Kellemetlen számomra is, amikor megijedek egy hirtelen hangtól, mintha megütne, szinte fájni tud. Ma már vissza tudom fogni az erre válaszul jövő, önvédelmi reakcióimat, de gyerekként sokszor bebújtam a csigaházamba, máskor rákiabáltam a világra. Kellemetlen, hogy gyakran könnyezik a szemem a fénytől. Rossz érzés az is, amikor feszengek egy nagy társaságban, nem tudom, kihez lépjek oda, és mit mondjak, hiszen a rövid, felszínes beszélgetésekben nem vagyok jó és nem vagyok jól. Cserébe az elmélyült kapcsolódások olyan otthonosak, ahogy sokaknak nem, és ez az, amit tudok hasznosítani a munkámban is – ha megtaláljuk, amiben jól vagyunk, könnyebb lesz nekünk, és könnyebb lesz velünk is. Gyermekünket szükséges újra és újra megértenünk, és segítenünk, hogy ő is meg tudja érteni saját magát, hogy aztán megtalálhassa, ami passzol hozzá.
A szuperérzékenység öröklődő. Sokat könnyíthet, ha ráeszmélünk, hogy esetleg mi is hasonló nehézségekkel küzdünk és küzdöttünk. Felszabadító annak fölismerése, hogy nem mi vagyunk nehézkesek, hanem születtünk valamivel, amivel néha nehéz élni. Ha megértjük az idegrendszerünkből eredő működésünket, akkor a küzdelmek helyére léphet az elfogadás. Sokkal egyszerűbb együtt élni a gyerekemmel, mióta nem feszülünk rajta, helyette normalizáltuk a napi nyolc-tíz átöltözést. Segít, ha elmesélem neki a saját megélésemet, hogy nekem is elrontja az egész napomat, ha feszengek egy szoros ruhában, mert olyan, mintha folyamatosan gombostűvel szurkálnának, és hogy mennyivel jobban jár mindenki, ha addig megyek, míg nem találok kényelmeset.
Mivel a szuperérzékenyek általában impulzívak is – a sok ingertől hirtelen tudnak telítődni –, fontos támogató szeretettel megtanítanom az érzékeny gyerekemet arra is, hogy a világ nem lesz számára könnyű hely, ha esetenként nem tudja az érzelmeit tompítani, irányítani.
Sokszor szuperérzékeny idegrendszerünk áll kimagasló dolgaink mögött is. Például az érintett gyerekem érzelmi intellingenciája és empátiája messze nem átlagos, leveszi az arcok legapróbb rezdüléseiből is az érzéseket, ahogy reformokat kreáló erővel is bír. Képes volt engem is megújítani, hogy észre tudjam venni a nehézségek mellett azt is, hogy a szuperérzékenység egy számtalanszor könnyűséget, örömöket, mély kapcsolatokat eredményező ajándék.
Illusztráció: Endrődi Kata, portré: Csibi Szilvia
