Lassan zötykölődünk a földúton, ringatózik az autó a patkó vájta gödrökben. A kukoricás mentén már ismerős madárkoncert fogad, egyszerre több szólamtól is visszhangzik a dűlő. Messze előttünk őzek vonulnak sorban, és ha elég ügyesen figyelünk, a ritkás bokrok között még előtűnnek a távolodó, fehér tomporok. Ahogy egyre beljebb érünk, az út két oldalán álló akácfák lassan erdővé sűrűsödnek. Végre hazaérkeztünk.
Aztán felfigyelek valamire, fényesen csillog a homokban. Tomi nem kérdez, csak finoman lelassít és félrehúzódik, mire közelebb érve meglátom, egy háromszögletű üvegdarab az. Lehajolok érte, de épphogy csak elfér a markomban. Óvatosan felveszem, majd végigpásztázom az utat. Egymást érik a homokba simult üvegtöredékek. Mintha csak elszórt morzsák volnának, követem a nyomukat egyre beljebb az erdőbe, egészen a szomszédos, elhagyatott tanya udvaráig. A romos házra jó ideje csend borult – nem békés nyugalom, inkább a lassú enyészet némasága ez. A fűben egymáson hevernek a szilánkok, szikrázik a napfény a törött éleken. Valaki megint itt rakta le a szemetet.
„Erre még laknak emberek?” – kérdezte meglepetten a minap egy férfi, aki útbaigazítást kért tőlünk. Nemcsak hogy laknak, sokunknak ez jelenti a valódi otthont. A nagy gonddal művelt veteményes, az árnyékot adó, zegzugos erdő, a háztáji állatok és a madarak hangos társasága, az őzek, sünök és nyulak finom neszezése. De nem tehetünk úgy, mintha közben nem vennénk észre: az avarban régi palackok, ételesdobozok és összenyomott műanyagok lapulnak. A fenyves közepén háztartási gépek rozsdásodnak, ki tudja, mióta, és ahogy a szél meglebbenti az akácvirágok fürtjeit, olykor egy-egy nejlonzacskó is zörögve felénk szalad. A környékbeliekkel úgy döntöttünk, idén mi is csatlakozunk az áprilisi TeSzedd! akcióhoz, és összeszedjük azt, amit mások hátrahagytak. Felhúzzuk a kesztyűt, és végigjárjuk a környéket, zsákba gyűjtve mindazt, ami nem tartozik ide – és amit más sem látna szívesen az otthonában.
Ha nem háborgatják, ez a hely egyben menedék is számunkra. Egy csendes, elszigetelt buborék a külvilág zajában – érezzük, egyre nagyobb szükségünk van rá. A fóliasátorban töltött idő alatt elcsitul bennünk a szorongás, különösen tavasszal, amikor a kert is egyre inkább igényli szorgos kezeinket. Már van mit szüretelni: beérett a hónapos retek – bár nálunk hűvösebb volt az idő, így tovább hagyjuk a földben növekedni. Szedhető az újhagyma, a fejes saláta, a spenót és a spárga is. Mint sok más helyen, a nap erősödő melegére a tanyán is korábban virágzik az orgona. Ami tiszta helyen nyílik, abból bátran készíthetünk szörpöt, mintha csak bodzavirágból tennénk, sűrűre főzve citrommal és cukorral. Májusban így teszünk majd a zsenge fenyőrüggyel is, de ez egy másik hónap története. Folytatjuk a szabadföldi magvetést a melegigényes zöldségekkel, és ha nem fenyeget az áprilisi szeszély, a korai palántákat is szépen lassan beássuk a helyükre. Napraforgót ültetünk a madarak nagy örömére, de vetőmagos kosárkánk nem csak a kikerülő virágok miatt lesz könnyebb. Elültetjük végre a bokorbabot, a dinnyét, a bimbóskelt, a tökféléket és április végén a kukoricát. A nagyobb hajtások alá a ledarált ágakból vékonyan mulcsréteget simítunk, így a meglocsolt föld sokáig nedves marad, és alig lesz szükség gyomlálásra.
A felhizlalt kovászt is ideje végre bevetésre küldeni. A kenyérhez háromféle lisztet használok: 120 g teljes kiőrlésű tönkölybúzalisztet, 80 g világos rozslisztet és 300 g kenyérlisztet. Ezeket 400 ml vízzel dagasztógépben összedolgozom, majd 15 percig pihentetem. Ezután hozzáadom a kimért, ragacsos kovászt és a sót, majd további 10 percig dagasztom. A ruganyos tésztát enyhén olajozott tálba teszem, és 3-4 órán át kelesztem, miközben félóránként behajtogatom a nyúlós széleket. Amikor kellően megkelt, szoros cipóvá formázom, lisztezett szakajtóba helyezem, és egy teljes éjszakára a hűtőbe rakom. Másnap a beirdalt kenyeret sütőpapíron, fedeles vaslábasban, 230 fokon sütöm: először 20 percig fedővel, majd további 25 percig fedő nélkül, már alacsonyabb lángon, míg a kérge aranybarnára nem pirul. Konyharuhába bugyolálom a langyos, foszlós szeleteket, úgy viszem át a kenyeret az esti nyársalásra. Mindenki megfáradt az egész napos szemétszedés után, jólesik a kiadós vacsora. A tűzifa füstje már a sercegő szalonna illatával keveredik, és mi az izzó parazsat nézve megkönnyebbülünk, hiszen megtisztult a táj körülöttünk. Az a hely, ahol nem csupán lakunk, hanem amit féltve óvunk, mert otthonunknak tekintjük.
Fotó: Rajna Nóra
