Az új, tizennegyedik köteted a háláról és a köszönetről szól. Miért tartottad fontosnak éppen most ezt a témát?
Hol is kezdjem? Talán ott, hogy tapasztalatom szerint olyan mértékig durvult el a közélet és az emberi konfliktusok kezelésének módja, hogy ha képesek vagyunk is köszönetet mondani, az kicsit olyan, mintha egy szál virággal állnánk ezernyi tankkal szemben. Mert bizony jönnek a tankok, konkrétan, elméletben, érzelmileg és intellektuálisan is. Talán ezzel függ össze, hogy hiába fejeztem be három éve a közel harminc évig futó Ne félj, mesélj! rovatomat, továbbra is rengeteg olvasói levelet kapok. Ezekből annyi kétségbeesett kiáltás hallik ki, hogy az ember elgondolkodik, vajon hová tűnt az út lélektől lélekig. Miként lehetséges, hogy nagyszülők sora ír nekem, akiket eltiltanak az unokáiktól, apák, akik nem találkozhatnak a gyerekeikkel, és családok, barátságok szakadnak szét a politika miatt. Úgy látom, sarokba állítottuk a hálát meg a köszönetet, én viszont szeretném elővenni őket, és a társaságukban állni a kis árva virágommal az érzelmi tankokkal szemben, mert nélkülük nehéz megőrizni az életörömünket és bízni abban, hogy lesz holnap. Éppen most olvasom a pápa önéletrajzi könyvét, nem véletlen, hogy Remény a címe…
A hálához szükség lenne önreflexióra, néha el kellene mélyedni, azonban a világ mintha azt várná el tőlünk, hogy mindig menjünk, pörögjünk tovább…
És véletlenül se álljunk meg, mert akkor rájönnénk, hogy a túlélés egyik kulcsa a másik ember megbecsülése, a köszönöm, a megbocsátás, amit bárki gyakorolhat, nem kell hozzá szép ház, vagyon és Nobel-díj, a létpiramis alján vergődőknek is segíthet. És most pillantsunk önmagunkra! Micsoda hálával teli helyzet, hogy itt ülünk ketten, kávézgatunk, és nemcsak halljuk, de értjük is egymást! Én végtelenül hálás vagyok a nehéz sorsú, sokat szenvedett riportalanyaimnak – sokan megszólalnak az új könyvemben –, mert többek között tőlük tanultam meg, mekkora csoda a puszta lét! Ilyen csodákat látok, amikor elmegyek egy édesanyához, aki negyvennégy éve ápolja a súlyosan sérült, nehezen mozgó, beszélni sem tudó fiát, de nem panaszkodik, inkább boldogan mesél róla, mert számára ő az életfeladat, és a világ közepe. Vagy amikor végigkísérem egy hajléktalan asszony sorsát, aki a halál közeléből kapaszkodott felszínre, mert képes volt elköszönni a rabtartóitól: az alkoholtól meg egy férfitől… Ezek után nem nehéz belátni, igenis boldogságforrás az egészség, vagy hogy számíthatunk valakire! Sajnálom azokat, akik legyintenek minderre, rossz lehet nekik…
Külön fejezetet szentelsz a mobiloknak, valószínűleg azért, mert a pörgés mellett a pörgetés, a technológiai eszközök túlzott használata is roncsolja a hálára való képességünket. Szokás ezt „a mai fiatalokra” kenni, de te, hál’ istennek, nem teszed.
Nem, mert ez a jelenség sem fekete-fehér. Boldog vagyok, hogy nem kell már minden információért könyvtárba mennem, az internetet is segítségül hívhatom, amikor felkészülök egy-egy interjúra. Rajongok a csillagászatért, lesem a weben az új híreket, amiket aztán nagy élvezettel beszélek meg az egyik unokámmal… Vagy most megyek a Vajdaságba, szerzői körútra, ahol több helyszínen lesz olvasótalálkozóm. Milyen nagyszerű, hogy az autós navigáció segít a lehető leggyorsabban odatalálni, nem úgy, mint az „őskorban”, amikor öt gyerekkel a hátsó ülésen próbáltunk eljutni A-ból B-be a Wartburgunkkal, és én nem voltam a helyzet magaslatán térképészként a gyerekvircsaft mellett… Szóval hálás vagyok a technológiáért még akkor is, ha egyelőre a kapcsolataink látják kárát, mert hiszek abban, hogy meg fogjuk tanulni az okos felhasználást. Nem lehet a tudást visszatuszkolni a palackba!
Az egyik elbeszélésed olyan apáról szól, akit annyira hatalmába kerít a telefonja, hogy elveszíti a kapcsolatot a szeretteivel. Vajon mennyire várható el az egyes embertől, hogy ellenálljon a kísértésnek, és ne böködjön látástól vakulásig?
Ahogy jöttem errefelé a Hungária körúton, a hosszú piros lámpánál eszembe jutott életem egyik zseniális interjúalanya, Georg Klein sejtbiológus, aki a Nobel-díj-bizottság tagja volt, és Stockholmban, a híres Karolinska Intézetben találkoztunk. A késő estébe nyúló beszélgetés abban erősített meg, hogy az ember szabad, mert a belső szabadságunkat nem vehetik el! Ha mindenki huszonnégy órát böködi a telefont, én dönthetek úgy, csak hatot böködöm. Ha mindenki rajong a főnökért, te mondhatod, én nem tartom elég emberségesnek. Ha a többség nem szereti a magyartanárt, mert ódivatú a fazonja, te nyugodtan élvezheted az óráit, és szeretheted. Nem kötelező mindig együtt sodródni az árral! Ezt ismerte fel Georg Klein fiatal egyetemistaként 1944-ben, amikor sok száz társával együtt, a csillaghegyi strand medencéjében kegyetlen hidegben várakozott… Mire? Hát arra, hogy másnap hajnalban bevagonírozzák, és elinduljon a vonat egy náci halálgyárba. „Ott jöttem rá, hogy az élet csak akkor elviselhetetlen, ha nem mi irányítjuk a sorsunkat. Amikor eldöntöttem, hogy megszököm, megszűnt a szenvedés. Tudtam, szökés közben megölhetnek, ennek ellenére furcsa, euforikus boldogság kerített hatalmába. Átvettem az irányítást a sorsom felett!” Pontosan emlékszem minden szavára, a dolgozószobám falán díszelegtek sokáig. Én békében születtem, nincsenek ilyen súlyos, történelmi emlékeim, de meggyőződésem, nem szabad készen elfogadni a világot. És azért kérdezem az olvasóimtól a könyvem címében, „Mondod-e még a szót, köszönöm?”, mert mindenki maga dönti el, fontosnak tartja-e a hálát egy hálátlan világban.
Jól hangzik, de tán könnyű ezt mondani egy sikeres újságírónak, boldog családdal a háta mögött, akinek van lehetősége sok emberhez szólni. De aki nincs ilyen helyzetben…?
A jelenleg sikeresnek mondott újságíró háromgyerekes anyukaként menekült ki egy rossz házasságból a nyolcvanas évek végén. Fogalmam sem volt, mi lesz, csak azt tudtam, ha meg akarom őrizni önmagam, és a mosolyt a rajongva szeretett gyerekeim arcán, lépnem kell. Ki tudhatta akkor, hogy mára boldog feleség, ötgyerekes anya és hétszeres nagymama leszek? És ki láthatta előre, hogy majd elküldöm postán az írásaimat a Nők Lapjának, amik sorra megjelennek, majd Révai Valéria főszerkesztő konkrétan az utcáról vesz fel belső munkatársnak? Tehát aki ma szerencsétlen, öt év múlva a legboldogabb lehet, és akiről ma azt hiszed, hú, de fönt van, Isten tudja, hol lesz egy év múlva. A siker forgandó, komolyan venni nem szabad.
Írod, hogy szükségünk van mások szeretetére, figyelmére, segítségére, csakhogy ennek beismerésére meg kell érni…
Sosem leszünk kevesebbek attól, ha beismerjük, hogy X., Y. és Z. segítsége nélkül nem juthattunk volna el idáig. Egyetemista éveim alatt lelkesen dolgoztam egy nyomdában, kellett a pénz, pedig nehezen fogadott be az idős, művelt nyomdászcsapat. Aztán egy álszent nőnapi ünnepség hatására írtam egy vitriolos glosszát a nők megbecsüléséről, ami tapsot váltott ki a korábban bizalmatlan közösségből. Később gyakran kérték, írjak valami humorosat, és elégedetten hajtogatták, újságíró lesz a gyerek. A szerződésem lejártakor Judit, a csinos, energikus véleményvezér, átadta egy közös fotónkat, a hátlapján üzenettel: „Ildikém, soha ne a főnökeidnek írj, hanem nekünk, olvasóknak!” Ma is ez vezérel, ezt próbáltam átadni az újságíró tanítványaimnak, és ehhez tartottam magam most, a tizennegyedik könyvem írásakor is. Ugye érthető, hogy meghatott hálával emlékszem a nyomdász kollégáimra?
De mi a helyzet azokkal, akik rosszat tettek velünk, bántottak minket?
Nem kell gügyögni, mindent azonnal megbocsátani, az indulat is része az életünknek. Csakhogy a saját érdekünkben nem szabad hagyni, hogy a harag meg a düh vezérlő életelvekké váljanak! Az egyik elbeszélésem hőse bántalmazó apa mellett nőtt fel, „az asztal alatt”, ugyanis ott húzta meg magát kisgyerekként, amikor az apja a családján töltötte ki borgőzös dühét. Aztán a fiú eldöntötte, mindent másképp fog csinálni, mint az apja, és kőkemény harcok árán, de elérte a célját. Diplomás ember, szerető férj, kétgyerekes apuka. És ma már hálás(!) az alkoholista apjának, mert ellenére vált tisztességes felnőtté.
Azt hiszem, neked is rengetegen hálásak, nemcsak azért, mert a szó erejével kihangosítod a történetüket, hanem sokszor a konkrét, kézzelfogható vagy épp tettekben megnyilvánuló segítségért.
Nézd, most is van a táskámban egy új segélykérő levél! Írójának házába beesik az eső, mert nincs erő és pénz a cserepezésre, tehát kavarok ezerrel segítségért, talán sikerül. Amúgy tényleg sok bajba jutott emberen és családon segítettünk már, gyakran lapunk olvasóival együtt. Lakhatás, családegyesítés, pénz, fűtés, hivatali ügyintézés, családon belüli erőszak elhárítása, felsorolhatatlan. Nem vagyok szent vagy született segítő, mindez csak járulékos része a munkámnak – ráadásul tudom, hogy a sok erőfeszítés cseppben a tenger, és nagyon fájnak a kudarcok –, bár amikor sokan mozdulnak, hogy segítsenek, igenis boldog vagyok. Erőt merítek a jó emberekből, az olvasóimból, hogy hinni tudjak egy olyan világban, amelyben otthonos lesz a hála, természetes a köszönöm, és méltó(bb) élet vár az unokáinkra. Ha mindannyian csak egy mikronnyit javítanánk önmagunkon…
Portréfotó: Falus Kriszta
