– A fodrászomtól hallottam rólad először, beszélgettünk, kérdezte, hogy nézem-e a Megasztárt, merthogy ott van Caramel, és csodálatos a hangja… Sokan beléd szerettek akkor.

–Ha lehetek szerénytelen, éreztem is. Az emberek szeretete nélkül ez nem működne. Az első pár évben pusztán az munkálkodott bennem, hogy, hú, ez nekem nagyon jó, nagyon szeretem csinálni, aztán később megéreztem a közönségtől érkező óriási szeretet jelentőségét. Akkor fordult át bennem, hogy nem is magamért kell ezt csinálni, hanem a közönségért, és ha nekik tudok örömöt szerezni, akkor az visszahullik rám.

– Azt képzeltem rólad, hogy visznek az érzéseid, elragadnak, néha talán be is temetnek.

– Teljesen jól látod – gondolkodik el. – Néha az érzelmek akaratlanul is maguk alá rendelnek, és ha dalt írok, akkor küzdelem nélkül átadom magam ennek. A dalszerzésnél akkor kapom el a fonalat, amikor nem küzdök az érzések ellen. De a karrieremben más működik. Szokták mondani, elég kemény tárgyalópartner vagyok, és valóban, elég határozott elképzeléseim vannak, s abból nem engedek. De aztán az érzelmeknek mindig vétójoguk van. Olyan dolgokat szoktam csak elvállalni, amelyek számomra örömöt szereznek, és az idő mindig igazolja, hogy azt kell az embernek csinálnia, amiben hisz. Ilyen például Az Ének iskolája a TV2-n, ahol idén tanárként veszek részt, segítem a tehetséges gyerekeket, és úgy érzem, itt az ideje egy újabb önálló arénás nagykoncertnek is, amit decemberre tervezek.

– Hogyan kezdődött?

– Vettem egy ócska szintetizátort a Józsefvárosi piacon. Mindig bensőséges viszonyban voltam a zenével, muzsikus-zenész családban nőttem fel, ahol mindig szólt a zene, anyukám állandóan dalolt, apukám gitározott, valaki mindig játszott valamilyen hangszeren. Később elkezdtem dalocskákat írogatni, egyre fontosabb menekülőúttá vált a zene. Sikernek és örömnek éreztem, hogy van egy olyan világ, ami teljesen az enyém.

– Miért költöztél el olyan korán otthonról?

– Azt szerettem volna, ha anyukámnak nem kell többé azon gondolkodnia, hogy miből tart el. Az édesanyám és a nevelőapám akkor vált el, nehéz helyzet volt anyagilag, érzelmileg mindenkinek. És én meghoztam ezt a döntést, hogy megpróbálom, és a saját lábamra állok. Kezdetben Törökszentmiklósról ingáztam egy budapesti munkahelyre. Feketén dolgoztam, mert még tizenhét éves sem voltam, aztán, amikor betöltöttem, hivatalosan is felvettek. De nagyon fárasztó volt az ingázás, ezért úgy döntöttem, albérletbe költözöm, és azóta itt vagyok.

– Miért esett szét a család?

– Az öcsém halála után lavina indult el az életünkben. Anyukámék nem tudták feldolgozni a tragédiát, talán a mai napig. A szüleimnek annyira megterhelő volt, hogy sokáig úgy nézett ki, talán nem is jönnek ki ebből épp ésszel… Az öcsém hétéves volt, amikor az autóbalesetben meghalt, és az elvesztése szétzilált bennünket, hónapokig, évekig voltunk megdermedve. Az idő sem enyhített a fájdalmon. Ahogy elkezdtem felnőni, egyre jobban megviselt a halála, talán mert egyre jobban felfogtam. Amikor mindez történt, az öcsém volt a legkisebb gyerek, ő volt a kistesó. Maga a baleset is borzasztó volt, de utána látni széthullani a családot… ezt valahogy nem lehet elfogadni!

– Azóta jobban tudod értékelni az életet?

– A mai napig nem tudom megmondani, mit tanultam ebből. Inkább az jut eszembe, vajon elégszer mondtam- e neki, hogy szeretlek. Rengetegszer eszembe jut, milyen lenne most, ha élne, milyen lenne a kapcsolatunk. Azzal vigasztalom magam, hogy ha a mennyországba kerülök, akkor majd találkozunk. De nagyon érdekes, mert volt, hogy az öcsém sok erőt adott!

– Hogyhogy?

– Tudom, hogy lát, és remélem, büszke rám, és ez nagyon jó érzés. Most, hogy megszületett a kislányom, és amikor a karomban tartom Szofi t, akkor tudom, az öcsém a mennyországból mosolyog ránk, és látja, hogy boldog vagyok. Úgy élek, hogy próbálok az öcsémnek is örömöt szerezni, ez nagyon sokszor adott erőt a karrieremben, annak idején a vetélkedőben, és most a magánéletemben. Volt olyan tapasztalásom, mintha tényleg itt lenne, fizikálisan is megérintene és segítene. Én hiszek ebben, ahogy hiszek a túlvilágban is, és Istenben.

– Most, hogy te is szülő lettél, másképp láthatod az édesanyádat.

– Nemcsak édesanyámat, a nőket látom másképp. Végigéltem, Szilvi hogyan növeszti, táplálja a testében a babát, végül megszüli, és azóta látom, hogyan gondoskodik róla, rólam és az egész háztartásról, mindezt húszévesen! Úgyhogy minden elismerésem. Még inkább megerősödött a nők iránti tiszteletem. Bent voltam a szülésnél, úgy sírtam, mint egy pisis kisgyerek. Nagyon gyorsan történt minden, egyszerre császármetszésre volt szükség, mégis nyugalmat éreztem, azt, hogy itt baj nem lehet. Aztán megláttam a kislányomat, a szemembe nézett: te vagy az én apukám, és én a lányod vagyok, és ennek így kell lennie! Úgy éreztem, mintha pici gyerekkorom óta ismerném őt. Amikor a kezembe adták, éreztem az illatát, ahogy átkarolja rögtön a nyakam, nem tudom leírni, csak elsírtam magam.

– Eleinte nem féltél attól, hogyan fogod majd megérinteni, nem teszel-e kárt benne?

– A születése előtt voltak bennem félelmek, nehogy elejtsem majd, nehogy bántsam, de ahogy a kezembe vettem, azt éreztem, hogy ő a gyermekem, és nem tudok olyat tenni, amivel ártok, csak az ösztöneimre kell hagyatkoznom. A mai napig így neveljük Szofi t, és minden a lehető legnagyobb rendben van. Körberajongjuk mindannyian, én, Szilvi, a nagymamák, a nagybácsik, a nagynénik, és ő ezt érzi, mert ha szeretet van, akkor minden van. Most már öt hónapos, nagy csaj!

– Szilvi félig vietnami, félig magyar, te pedig roma vagy, hogy lehet a sokféle kultúrát összeegyeztetni?

– Nem érzek áthidalhatatlan kulturális különbségeket. Inkább hasonlóságok vannak, a vietnamiakra is jellemező a hangosság, a temperamentum, és ugyanúgy érzelmesek, mint mi. Anyósomon pedig olykor ugyanolyan reakciókat fedezek fel, mint édesanyámon.

– Megváltoztak a mindennapok?

– Gyökeres változások nem voltak, inkább azt mondanám, megváltozott a fontossági sorrend. Szofi feljött az első helyre, az ő élete, az ő boldogsága a legfontosabb, alárendelünk a jövőjének mindent. Volt egy elég drága autóm például, de ahogy megszületett, eladtam, az árát félreraktam az ő jövőjének a biztosítására. Próbálok neki mindent megadni, ami nekem nem adatott meg. Nem szeretném, ha egy percig is éheznie, nélkülöznie kellene, mindent megpróbálok megteremteni neki, ne érezze soha magát kevesebbnek másoknál.

– Mert te sokszor érezted ezt?

– Egész gyerekkoromban ezt éltem át, sokat éheztünk, nem volt ruhánk, nem volt cipőm, sokszor nem tudtam ezért iskolába menni, szégyelltem a házunkat, mert közben az osztálytársaim mindegyikének rendezett háza volt, mi meg a cigánytelepen laktunk. Nem értettem, hogy az egyik embernek miért van sok, a másiknak meg semmi. Mégis nagy ajándéknak gondolom, hogy így nőttem fel, mert ez olyan, mint az iskola, felkészít az életre, és fontos, hogy az ember tudja, van ilyen is. Nem akarom az életemnek ezt a szakaszát elfelejteni, sőt szeretem újraélni, ezért, ha haza megyek Törökszentmiklósra, lemegyek a cigánytelepre is, szeretem tudni, mi újság. Édesanyámnak vettem itt egy kis összkomfortos házat a főutcán. Az olvasónak talán ez nem mond semmit, de nálunk gyerekkoromban nem volt víz, és gáz sem. Minden nap kiszedtem a kályhából a salakot, begyújtottunk, volt, hogy tűzrevalónk sem volt, ezért gumiabroncsokkal tüzeltünk. Nagyon büszke vagyok arra, hogy édesanyámnak sikerült olyan életkörülményeket teremtenem, hogy ne kelljen nélkülöznie. Szofinak is mindent megmutatok majd, mert szeretném, ha tudná, honnan jött.

– Szilvit milyen anyának látod?

– Amikor három és fél évvel ezelőtt egy plázában jött velem szemben, rögtön olyan családias érzés fogott el. Már a kapcsolatunk elején elképzeltem, hogy gyerekünk lesz, és nem volt idegen a kép. De még nagyon sok más is megfogott benne, és szerelem is volt, kémia. Azóta látom, mennyire jó anya, és nagyon jó társ, nagyon érett minden tettében, ahogy bánik a kislányunkkal, ahogy gondoskodik rólam. Nekem fontos, hogy a nőben ez a gondoskodás meglegyen, és benne zsigerből benne van, azonkívül gyönyörű, vonzó nő.

– És ő mit szeret benned?

– Fel nem foghatom, mit eszik rajtam, nem tartom magam túlságosan attraktív férfinak, talán vicces vagyok, elég sokat nevetünk, de szerinte én helyes vagyok, és ez nekem jólesik…

– Akkor egy darabig elviszitek a szekeret!

– Össze is házasodunk, most erre készülünk. Mindketten ódivatúak vagyunk, neki is fontos az esküvő, nekem is. Én hiszek a házasságban, hiszek abban, hogy egyszer az életben vendégül kell látni a szeretteinket, a barátainkat, és előttük kell egybekötni az életünket. Nagyapámnak volt egy mondása, hogy nem volt hülye gyerek, aki ezt kitalálta. Ő persze a sörre gondolt, de most én is ezt érzem, úgyhogy lesz esküvő.

– Ez a végzeted?

– Valószínűleg ez.

– A Még egyszer című daloddal nagyon megfogtál, annyi tűz van benne, annyi vágy, hogy éljünk valamit át még egyszer igazán intenzíven. Ez egy szerelmes dal?

– Akár! De esküszöm, hogy ez nekem új, ez eszembe sem jutott, inkább a döntéseinkre, a tetteinknek, a szavainknak a súlyára gondoltam, és arra, hogy nem szabad hagyni, hogy a döntéseinknél az vezéreljen bennünket, hogy jaj, mi sül ki ebből, mert mindegy, csak csináljuk! Nyerjünk, vagy bukjunk el! Ez mindenben benne van, amibe az ember belevágja a fejszéjét. Igen, lehet, hogy a végén belebukunk. De nem mindig a cél a cél, én szeretek utazni, jó az utazás, a tanulás, az a folyamat, ahogyan eljutunk valahonnan valahová. És dönteni kell, mert ha nem, akkor az élet dönt helyettünk. Szóval, semmi szerelmi szál nem volt, de most, hogy mondod…

Az interjú eredetileg a Nők Lapja 2015/11. lapszámában jelent meg.

Szöveg: Rist Lilla

Fotó: Falus Kriszta