Arra számítok, amíg a Vígszínház büféjében várakozom a próba végére, hogy életemben először egy feszült, vibráló színésznővel fogok találkozni. Hiszen tudom, hogy nehéz darabot próbál, amelynek alapanyaga Polcz Alaine megrázó könyve, az Asszony a fronton. Mégis mosolyogva üdvözöl, és csak a kezében szorongatott szövegkönyv jelzi, hogy többórai próbán van túl.
Nehéz? – mutatok a szövegkönyvre, mire elkomolyodik.
Hogyne! Közben fantasztikus feladat, csakhogy a próbaidőszakban minden színész aggódik, hogy kevés az idő, nem leszünk kész a bemutatóig… Ráadásul e darabban sokat vagyok egyedül a színpadon. Ilyenkor jobban kell tudni a szöveget, mint máskor, mert nincs mankó, nem kapaszkodhatsz a partnered tekintetébe, végszavába. Tehát izgulok.
Még mindig?
Hogyne! A lámpaláz nem múlik el. Velem van az előadások előtt, de a koncertjeimkezdetén is, hiszen egyedül vagyok a színpadon, amikor énekelek. Ott sincs partneri segítség, csak mögöttem egy zenekar, és velem szemben rengeteg gyerek, akik a világ legkritikusabb közönségét jelentik.
Mégis telt házzal megy minden koncerted Budapesten, vidéken és a Vígszínházban is az adventi hétvégeken.
Ez nagy öröm, csakhogy most a legújabb lemezem dalait mutatom be, ami mindig pluszizgalom. Azaz sok koncerten éneklem el az új számokat, de a régieknek is fel kell csendülniük, mert azokhoz ragaszkodnak a szülők és a gyerekek.
Megszámoltam, hogy mindemellett hat darabban játszol a Vígben, és benne vagy a Madách Színház egyik előadásában is. Jó időszak ez?
Az ember elégedetlen, ez viszi előre a világot. Ráadásul furcsa szerzetek vagyunk mi, színészek. Ha nincs munkánk, azért panaszkodunk, ha sok van, akkor azért. Nos, nem akarok ebbe a hibába esni, tehát az a válaszom, hogy forgalmas időszakban vagyok. Mert nem lehetsz félig, takaréklángon színész! Közben bánt, hogy most, amikor végre egy házban lakunk a fiammal és a családjával, keveset látom a három fiúunokámat, mert vagy próbálok, vagy játszom, vagy koncertezem. Mondhatnám, hogy azért, mert sok az iskolai elfoglaltságuk – a tízéves Félix Sámuel és a nyolcéves Maxi sportol is, a hatéves Leó idén kezdte az iskolát –, de nem így van. Most én vagyok az oka a ritka találkozásoknak.
Minden teled ilyen forgalmas volt?
A december majdnem mindig. Talán 2000-ben volt csak másképp. Akkor tudtam meg, hogy beteg vagyok, aztán megműtöttek, és meghatározták a terápiát, tehát életem része lett a félelem. De ennek már tizennégy éve! Persze arra a karácsonyra is másképp emlékszem, mint a többire, amikor anyukám először nem volt közöttünk. Amióta ő nincs, „hazai” bejglink sincs, mert inkább megveszem. Félre ne érts, annak ellenére, hogy gyakran mondogattam a nagymamámnak kamasz koromban, hogy én soha nem fogok főzni, szépen megtanultam. De a sütés, az más, anyukám bejglijével meg sem próbálok versenyezni. Hiszen annak illata meghatározta a gyerekkorom teleit és karácsonyait.
Szépek voltak?
Nagyon! Amikor kicsi voltam, Zuglóban, a Mogyoródi úton laktunk egy kertes házban, ahol az egyik lakásban a nagymamáék, a másikban a nagynénémék, a harmadikban mi éltünk. Bárhová mentem, szeretetet kaptam télen is, nyáron is. Aztán a Németvölgyi útra költöztünk, és én a házbeli gyerekekkel rengeteget hógolyóztam a kertben, és szánkóztam az akkor még beépítetlen Kissvábhegyen. Maga volt a paradicsom! Közben azt is el kell mondanom, hogy én olyan télkedvelő vagyok, aki imádja nyarat, a meleget, a vizet, a fényt. És a szüleim, akik szerencsére nem voltak szabályos szülők, inkább lazák és lezserek – nálunk mindig ünnep volt, amikor egyiküknek vagy mindkettőjüknek jókedvük volt –, evezni jártak a Dunára. Én kormányosként ültem a csónakban, néha kikötöttünk, piknikeztünk. Életem legszebb emlékeinek egyike. Amikor nagyobb lettem, apukám vitorlázott is, és én gyakran elkísértem.
Sportosan nevelhettek, hiszen lovaglásban országos bajnok lettél. A síelést is a szüleidnek köszöntheted?
Az embert nemcsak a szülei, de a gyereke is neveli. A dolog úgy kezdődött, hogy az 1971-ben született fiam sokáig nem látott havat, aztán hároméves korában végre leesett a hó, tehát felmentünk vele a Normafához. Csakhogy ő nem volt hajlandó ráülni a szánkóra, mert észrevette a síelőket, és kitartóan hajtogatta: olyat, olyat… Tehát vettünk neki lécet, és ő hihetetlen gyorsasággal tanult meg síelni, majd az édesapjával rendszeresen jártak a Tátrába, mindenfelé. Én otthon maradtam, mert egy színész az évad közepén nemigen ugrálhat. Aztán a fiam tizenegy éves korában valami csoda folytán kaptam egy hetet a színházamtól a tél közepén. No, ezt használtam ki arra, hogy bekerüljek a síelős csapatba. Kranjska Gorára mentünk, az akkori Jugoszláviába, ami ideális hely kezdőknek a lágy lankáival. Mégis rosszul indult a „síkarrierem”, mert amikor beállították a síkötést, feltették nekem azt a két kérdést, amit nem szabad feltenni egy nőnek: „Hány éves és hány kiló vagy?” Akkor töltöttem be negyvenedik évemet, amit soknak éreztem… Ezért is kérdeztem a fiamat, hogy szerinte megtanulhatok-e síelni ebben a korban. Ő azt felelte, ha nem félek, igen. Persze eleinte nagyon féltem, de nem mertem mondani, majd szép lassan belejöttem. És az utóbbi években minden télen kétszer egy hetet síelünk a férjemmel és a két nagyobb unokámmal. Három fiút csak akkor merünk vinni, ha a fiamék is jönnek. Feledhetetlen élmények! Együtt kelünk, együtt fekszünk, jó velük.
Az új lemezeden is a családi ünnepekről énekelsz. Karácsonyról, anyák napjáról, a nagymama névnapjáról és a közös utazásokról is.
Mert nagyon fontosak! Mert beépülnek a gyerekeinkbe, unokáinkba, viszik magukkal. De nem az ajándékok jelentenek élményt, hanem az együttlét. Amikor körülüljük az asztalt – nálunk általában tízen: a menyem, a fiam, a három unokám, a másik nagyszülőpár és a dédi –, amikor titokban készülődünk, mert örömet akarunk szerezni. Nagyon gyorsan elröppen a varázslatos gyerekkor, ki kell használni az időt! Például nem azért készítek fotót minden évben a karácsonyfánkról, mert meg akarom mutatni valakiknek, hanem azért, hogy megőrizzem a szépségét. Egyébként a fenyőfát mindig én veszem – előfordult egy vidéki városban, hogy két koncert között kirohantam a piacra, megvettem a fát, aztán hazahoztuk valahogy –, mert sokáig azt gondoltam, én vagyok a legjobb karácsonyfa-díszítő a világon. Aztán rá kellett jönnöm, hogy a menyem jobb, mint én. Lám, így nevelnek minket a gyerekeink szerénységre…
Kevés olyan nagymamát ismerek, akiben akkora a szerénység, hogy nem figyelmezteti a gyerekét és annak párját, ha valami nem tetszik a nevelésben.
Értem a „kérdést”. Tudatosan vigyázok arra, hogy ne szóljak bele… Elvégre ők nevelik fel az unokáinkat, és lényegében egyetértek velük. Tehát ha nem tetszik valami, inkább eljövök. Persze néha-néha szólok, és ha jól sikerül, akkor győzelem! Egyébként a férjem ezt jobban csinálja, ráadásul fantasztikus nagypapa, és több időt tölt a fiúkkal, mint én.
Hány éve éltek együtt?
Kimondani is elképesztő: jövőre lesz ötven.
Tudtok együtt nevetni?
Ó, ez fontos! Igen, gyakran előfordul.
És veszekedni?
Ritkán. Ha mégis, akkor én veszekszem.
Mérleg vagyok, ritkán bonyolódom konfliktusokba munka közben, otthon inkább eleresztem magam. Csakhogy a férjem általában röhögni kezd, ha veszekszem, tehát a dolog nevetésbe torkollik.
A fiaddal veszekedtél?
Nem volt jellemző. Bár egyetlenegyszer olyan mérges lettem rá, hogy erősen megráztam a vállát, mire leesett a szemüvege. Ettől olyan lelkiismeret-furdalást éreztem, hogy napokig nem tudtam aludni, tehát többé nem fordult elő.
Ő sikeres lett a szakmájában, az Egyesült Államokban is tanult és dolgozott, neki köszönheted a síelést, az unokáidat…
És az Északi-sarkot!
???
Eszünkbe sem jutott volna, hogy elmenjünk egy olyan utazásra, amely az Északi-sarkvidék jeges világába visz. De a fiam nemcsak a síelést szereti, hanem a hideget, a hegyeket és a hófödte csúcsokat is, tehát rábeszélt minket egy svalbardi kirándulásra. Soha nem fogom elfelejteni, döbbenetes feledhetetlen élmény! Egy kanadai idegenforgalmi hivatal a svéd flotta egy jégtörő hajóját vette meg, és azon szállította a nemzetközi csapatot a norvég felségterületre. Fókák, rozmárok, jegesmedvék, sarki rókák, rénszarvasok, miniatűr, gyönyörű virágok, sziklavájatokban élő csodálatos madarak, a sarkkutatók, a norvég Amundsen, az olasz Nobile nyomai meg a fehér éjszakák…! Felborul a belső órád, éjjel egykor felébredsz, és kimész napozni. Gyönyörű és különös a fővárosuk, Longyearbyen, ahol ingyen kaptam forró kávét egy pincértől, mert először jártam ott. Az emberek végtelenül segítőkészek, kedvesek, nincsenek akkora különbségek gazdagok és szegények között, mint a világ más tájain, mert csak egymást segítve tudják túlélni a hónapokig tartó sötétséget és a mínusz harminc fokot. Bármilyen furcsa, találkoztunk egy klagenfurti tanítónővel is – az édesapja Kecskemétről származott! –, aki imádott ott élni… Szóval ma is hálás vagyok a gyerekemnek, hogy megismerhettem ezt a jégvilágot!
Hová utaznál még szívesen?
Szibériába. Szeretném látni a tajgát, ahol a zseniális Kuroszava Derszu Uzala című feledhetetlen szépségű filmje játszódik. Kíváncsi vagyok arra a világra, amelyet a Franciaországban élő, kiváló orosz író Andreï Makine megénekelt az Amour-parti szerelmesek című könyvében. És látni szeretném a Gulágot is. Hol volt? Milyen? Persze ha egy nyárimádó télkedvelő kilométereket gyalogol a tajgán, utána arra vágyik, hogy egy meleg és kényelmes wellness-szállodában pihenje ki a fáradalmait. Nos, azt még nem tudom, hogy akad-e ilyen a fehér nyírfák között.
És azt tudod, hogy megdöbbentően fiatalnak tűnsz a vágyott utazásról ábrándozva?
Ne essünk túlzásokba! A korommal kapcsolatban csak annyit mondok el, hogy az utóbbi időben rájöttem, miért kellett gyerekkorom nyári táboraiban „reggelitornáznunk”, amit kollektíven utáltunk. Mert bizony reggelente csak úgy „indulok be”, és válok alkalmassá arra, hogy nekivágjak a napnak, ha tornázom. Pedig nem fáj semmim – legfeljebb néha-néha a lábam –, mégis. De igazad van! Ha az ember tud még vágyakozni, akkor talán fiatal. Ha rendszeresen tornázom, és bírom a rengeteg munkát, akkor miért ne mennék Szibériába?
Szöveg: V. Kulcsár Ildikó
Fotó: Nagy Attila