– A Fazekas Gimnázium után meg sem fordult a fejében, hogy például az Orvosira menjen?

– Tény, hogy a Fazekasba olyan tojásfejűek jártak, akik a reáltárgyakban voltak erősek. Anyámék viszont azért írattak ide, mert egyrészt a legjobb iskola hírében állt, másrészt ott volt az országban először angoltagozat, ahol minden nap volt angolóránk. Én a reál tárgyakban gyenge voltam, de elnézték nekem, mert kompenzálni tudtam a humán tárgyakkal. A differenciál- és integrálszámításra pedig a mai napig emlékszem, ezeket a mi osztályunkban tanították először az országban 1964-ben.

– Soha nem gondolkodott semmilyen más pályában, csak a színházban?

– Ez az agylövésem már jóval a gimnázium előtt megvolt. Azt még nem tudtam, hogy rendező leszek, de hogy színházi ember, abban biztos voltam. Apám azt mondta, bármi, csak író ne. Ami a színházat illeti, először elnézően figyelte, amikor a padlásunkon színházat játszottam a barátaimmal. De amikor komolyra fordult a dolog, és jelentkeztem a Színművészetire, a naplójában is benne van, hogy: „Komoly beszélgetésem volt Marcival. Ő okosan elmondja, miért akar rendező lenni, én meg igyekszem lebeszélni.” Apám mondása azóta szállóige lett, miszerint „ez egy tragikus pálya”. Tényleg az, mert ha az ember nem érzi a mindennapok sikerét, keserű tud lenni. A mindennapok sikeréhez viszont állandóan nyüzsögni és bizonyítani kell.

– Borzongató, hogy már gyerekkorában saját társulata volt.

– Egyrészt csodálatos, másrészt szörnyű, mert bezárul az ember gondolkodása, hiszen semmi más nem érdekli. Az én életem nyolcéves koromban eldőlt. Angol szakra is beadtam ugyan a jelentkezésemet, és az első vizsgán át is mentem. Csak közben felvettek a Színművészetire, így okafogyottá vált a dolog.

– Tavaly készült önnel a lapban egy interjú az Apám és én rovatban, s amikor most a szerkesztő arra kért, csináljak önnel egy Közelit, az első gondolatom az volt, hogy ez a két interjú az ön esetében alapvetően semmiben nem különbözik egymástól. És akkor kezdtem sejteni, mennyire nem könnyű az élete. Lehet vajon Karinthy Mártonhoz úgy közel kerülni, hogy említést sem teszünk az édesapjáról és a nagyapjáról?

– Nézze, ha elmegy az ember írónak, az sem szól másról. Az igazán nagy írók mást sem tesznek, csak a gyökereiket keresik. Thomas Mann végig csak saját magáról beszél. A Mario és a varázslóban ő van, a Halál Velencében ő van, a Doktor Faustusban ő van, mindenütt ő van. Tény, hogy engem mindig túl sokat kérdeznek a családomról, úgyhogy örülök, ha nem kell róluk beszélni. De az ember a génjeiben óhatatlanul ott hordozza őket. Valaki a múltkor azt mondja nekem az utcán, „pont úgy mész, mint apád”. Ez ellen küzdöttem ötven évig, hogy ne mindig hozzá hasonlítsanak, erre ezt kapom 65 évesen. Ez ellen úgyse lehet hová menekülni.

– Valójában az ember egész életében azt kutatja, hol végződik a családja, és hol kezdődik ő. Nem kell hozzá Karinthynak lenni.

– Csak nálunk túl ismertek a felmenők. Múltkor igazoltatott egy rendőr, megnézte a papírjaimat, majd megkérdezte: „A költő unokája?” Valami derengett neki is, hogy valami híres emberről van szó. Ha van Karinthy OTP, Karinthy benzinkút meg Karinthy húsáruház, mert így nevezik ezeket a Karinthy Frigyes úton, akkor sokat nem tehetek ellene. Szerencsére most már van Karinthy Színház is, amit már becéznek is, azt mondják, megyek „a Karinthyba”. Büszke vagyok rá, hogy ez a színház önálló brand lett, s hogy ez valahol már csak én vagyok. Ebbe a szüleim meg a nagyszüleim már nem tudtak beleszólni, hiszen nem volt rá módjuk.

– De gondolom, legalább annyi mindent örökölt az édesanyja oldaláról is, csak az senkit nem érdekel.

– Az én dolgom, hogy érdekeljen. Úgyhogy most erősen foglalkoztat az anyai ág, olyannyira, hogy talán éppen ez lesz a következő könyvem címe, hogy Az anyai ág. A Karinthyakat ugyanis már kitárgyaltuk töviről hegyire, Karinthy Frigyes egy napjáról már többet tudunk, mint mások egész életéről. Miközben anyám családja is halálosan izgalmas volt, az a teljes kispolgári huszadik század, amit ők éltek meg, az asszimilációtól egészen a művészcsaládba való bekerülésig.

– Amikor az édesapja Marci című novelláját olvasta, felmerült önben a kérdés, hogy szabad-e ilyet csinálni? Írhat az ember a saját gyerekéről?

– Amikor megjelent a Marci, nagyon fel voltam háborodva, hogy hogy lehet így kiteregetni engem a megkérdezésem nélkül, és még jogdíjat sem kaptam. Fura volt, hogy rólam szólt, ráadásul meg se beszéltük, hogy miért mondja el, mit csináltam a kertünkben játszó kislánnyal, mert még a négyéves kori nőügyeimet is megírta. Ma már azt gondolom, az irodalomban mindent lehet, mert mi másból táplálkozna az író, ha nem a családjából. Akkor nagyon fájt az a novella, de ezt a dolgot nekem kellett elintéznem magammal. Irodalomként viszont nagyon jó mű, mert éppen arról szól, ami a legfontosabb: átadjuk-e a jó meg a rossz génjeinket az utódainknak. Vagyis mennyi marad meg bennük a lényegünkből. Ma már apám egyik legjobb írásának tartom.

– Azt mondja, ha jó irodalom, meg lehet bocsátani akár az árulást is?

– Amikor Déry Tibor megírta a nagyanyámmal való hétéves, nagyon intim kapcsolatát Antik szerelem címmel, apám fel volt dúlva, és minden követ megmozgatott, hogy ne jelenjen meg. Túl sok szemtanú élt még, túl sok érzékenységet érintett. Tibor ennek ellenére kiadta, és nagy botrány lett belőle. De ma már mégis jó, hogy megírta, mert ha nem tette volna, akkor most nem ismernénk az ő verzióját, és nagyanyámról meg arról a korról is kevesebbet tudnánk.

– A férfiak a humort sokszor arra használják, hogy így meneküljenek az intimitás elől. A családjában felfedezi a humornak ezt a fajtáját?

– Amikor a lányom vagy a feleségem sír, akkor nekem elsőre mindig röhögőgörcsöm van. Nem azért, mintha kiröhögném őket, csak mert olyan komikus, hogy még mindig azt hiszik, sírással bármit meg lehet oldani az életben. A lányom különösen hajlamos rá, hogyha valamit nem tud megoldani, először mindig sírva fakad, és csak utána kezd a megoldáson töprengeni. Vannak persze nagyon jó humorú nők is, bár azok általában férfiasan gondolkodnak. Böhm Arankának például, na, neki aztán volt humora. Gyilkos humora volt. Ő ellentétben az érzelmes és polgári nőkkel, valamifajta szigetet teremtett maga körül, ahol a nők minden törvényt felrúgtak. Abszolút nőies volt, de viccben, humorban és iróniában, öniróniában felvette a versenyt a férfiakkal. Inkább harcostárs volt, mint beolvadó feleség.

– De ön is több helyen beszél arról, hogy az édesapjával való kapcsolatában nehéz volt közel érezni magát hozzá, mert az érzelmes pillanatokat mindig elviccelték.

– Amit mond, az valószínűleg igaz, és ez szörnyű tud lenni, mert nem enged le a mélyére egy kapcsolatnak. Egy viccel vagy ironikus magatartással az ember megakadályozza, hogy belesüppedjen az érzelgősségbe. Ugyanakkor humor nélkül nem lehet élni, mert a humor remek fegyver a világgal szemben, hogy túl lehessen élni még a legnagyobb szörnyűségek közepette is. Akinek a nehéz pillanatokban humora van, annak nyert ügye van. A humor arra jó, hogy eltávolítson az önfeladástól. Ebben az értelemben isteni adomány, hiszen önmaga fölé emeli az embert, aki így felülről látja a kisszerű problémáját is. Ezek szerint a jóistennek kell hogy legyen a legjobb humora, hiszen ő az egész világot felülről látja, s azt is, a végtelenhez képest milyen pici ez az egész. A Tragédiában ehhez képest éppen az az Isten tragédiája, hogy nincs humora. Lucifernek viszont van, s emiatt nevetségessé teszi a vén hülyét, aki azt hiszi, milyen nagyot alkotott, és el van telve önmagával. Egyébként a Bibliában is rengeteg humor van, de nem tudom, bárki kutatta-e már Jézus Krisztus humorát. Például, ahogy a kurvával beszél: „Az vesse rá az első követ…” Bölcs és megértő humora van.

– Amikor lánya született, örült, hogy neki talán kicsivel könnyebb lesz a Karinthy nevet viselnie?

– Először nem örültem, sőt az ő születését is elhumorizáltam. Szidtak is a családban, hogy életem nagy pillanatából is viccet csinálok. Őszintén szólva, nem is örültem, nem is bántam. Nézze, bevallva vagy bevallatlanul, minden apa elsőre fi út szeretne. Vagy gyerek, vagy lány, ugye, ezt szokták mondani. Most viszont már elképzelhetetlennek tartanám, ha nem lenne lányom, és nem épp ő lenne az. Lányként szeretem őt nagyon. A Karinthy családban egyébként a lányok is nagyon tehetségesek voltak, csak nem voltak zsenik, mint a Frigyes. De mind nagy pályát futottak be, Mici néni például huszonegy nyelven beszélt és fordított, Ada néni pedig remek festőművész lett.

– Érti egyébként, hogy pontosan hogy öröklődik a tehetség?

– Erről szegény Czeizel Endrét kellett volna megkérdeznie, aki a családunkra kicsit állatorvosi lóként tekintett a tehetség öröklődését kutató tanulmányában. Mert hiszen nem tehetek úgy, mintha nem lenne közöm az őseimhez. Akár nevet is változtathatok, akkor is mindig a családomba leszek ágyazva. A kérdést eleve így kellett feltennem: lehet-e önálló művészként létrehozni valamit, ha valakit mindig emlékeztetnek arra, hogy a nagyapja ezt mondta, vagy az apja ugyanígy járt, mint ő. Szegény nagybátyám, Karinthy Gábor ebbe őrült bele. Engem pedig nagyon bosszantott. Ebből a bosszankodásból írtam meg annak idején az Ördöggörcs című könyvemet, mondván (elnézést a hölgyektől): a tököm tele van a Karinthy családdal! Abban érzem sikeresnek magam, hogy túléltem a rám rótt családi terhet, és dacolva mindennel, a pályán maradtam. Persze azért azt is remélem, erről a névről az embereknek mára eszébe jut már egy Karinthy Marci nevű jelenség is. A valódi kihívást számomra mindig az jelentette: lehet-e szabad és alkotó életet élni? Hiszen mindannyiunk élete alapvetően erről a vágyról szól.

– Nem furcsa, hogy hatvanöt évesen is Marcizzák?

– Erről én is tehetek, mert Marciztatom magamat. Suta lenne azt kérni, hogy tessék engem Mártonnak szólítani, vagy pláne Karinthy úrnak.

– Az édesapját miért Cinizte?

– Mert ő meg Fricizte az apját. Frici, Cini, Marci, ezzel az ember kicsit maga is bekerül a Parthenonba. A lányom engem is Marcinak hív, bár néha azt mondja, idösapám. De akkor ironizál.

Az interjú eredetileg a Nők Lapja 2015/38. lapszámában jelent meg.

Szöveg: Oravecz Éva Csilla

Fotó: Szász Marcell