– Hol érzi magát a legjobban?

– Természetesen a műtőben. Harminckét éve operálok, ez az életem. A műtőben megszűnik minden, a beteg létezik, akin segíteni kell, és ez az én dolgom, amit szent kötelesség a legnagyobb tudással és maximális lelkiismerettel végezni. Elvem, hogy mindenkit egyformán, korrektül el kell látni, a minisztertől a hajléktalanig, és ezt követelem a kollégáimtól is.

– Van, amit nem szeret a munkájában?

– A sok adminisztrációt, azt, hogy a kórházak anyagi gondokkal küzdenek, hogy az orvosokon  sok a teher.

– Az orvoshiány valóban katasztrofális?

– Talán még nem, de könnyen az lehet. Nézze, a sebészet tapasztalati szakma, az öreg orvos adja át a tudást, tanítja meg a műtéti technikát az új generációnak. Ha megszakad a lánc az elvándorlások miatt, és a mi generációnknak nem itt vagy ott. Viszont gasztroenterológusként tudom, az egész embert kell vizsgálni, kezelni. Tapasztalom, hogy sok a pszichoszomatikus probléma, a páciensek negyven százalékának nincs szervi baja, mégis fáj valami, mert nagyobb a stresszsűrűség, mint amit a szervezet elbír. Ezért nincs meg a testi-lelki jólét állapota.

– Vagyis a lelket is gyógyítani kell?

– Tulajdonképpen igen, és ehhez olykor elég, ha átölelem a beteg vállát, ha időt szánok rá és elbeszélgetek vele. De azt már Napóleon is megmondta, hogy a világban két erő vetélkedik egymással, az egyik a kard, a másik a lélek, és a lélek mindig erősebbnek bizonyul.

– Igaz, hogy a betegeire hétvégén is ránéz, de a zárójelentést nem maga adja át?

– Igaz. Ha súlyos, nagyon komplikált volt a műtét, és tehetem, hétvégén is bemegyek a kórházba, és ettől a feleségem nem boldog. Ami a zárójelentést illeti, mindig időben megmondom, mikor, hol vehető át.

– Ezzel a hálálkodást akarja elkerülni?

– Lehet. És benne van az is, hogy bármikor hívhatnak a műtőbe, ezt a fiaim – mert így hívom a kezem alatt dolgozó fiatal sebészeket – tudják.

– Pihenni szokott néha?

– Muszáj, különben nem bírnám a többórás műtéteket. A pihenés sokáig a tenisz volt, amit hatévesen labdaszedéssel kezdtem, de mert a kezemet féltem, a közelmúltban abbahagytam. Ma a természethez való visszatérés pihentet, a túrázás és a szőlőm. Jó a tőkék közt kikapcsolni. Kacsolok, hálót feszítek ki a seregélyek ellen, és tanulok metszeni is. Megfigyeltem, csökken a vérnyomásom, rendeződik az emésztésem, két-három nap alatt feltöltődöm. A szőlő meghálálja a gondoskodást, számomra ez is a túlélés záloga.

…

Az interjú folytatását a Nők Lapja 76. oldalán lelitek.

Szöveg: Árvai Magdolna

Fotó: Szász Marcell