A Mocco kávézóban adott randevút Újlipótváros szívében. Miért?

Szeretek itt elüldögélni. Sok gyerekkori emlék köt a környékhez, a Jászai Mari téren laktak a nagyszüleim. Akkor még sárga keramitkővel volt lerakva a tér, és a 15-ös villamos csilingelt végig rajta, mint valami öreg vicinális. Emlékszem, elalvás előtt bebólogattak az ablakon a fák, amelyeket a képzeletem azonnal dzsungellé növesztett. Ez egy polgári környék, ami még őrzi a hagyományait. Az emberek reggelenként megveszik az újságot, és otthonosan belakják a kávéházakat. A békebeli Budapest egy megmaradt szigete. Ácsorog az idő.

Azért én mégis sajnálom egy kicsit, hogy nem a várbeli lakásában beszélgetünk. Láttam róla fényképeket, egészen egyedi hangulata van. Jól tudom, hogy az a legöregebb ház a Várban?

Talán igen. Az Úri utca 52. Tényleg fantasztikus hely, az épület 13. századi alapokon nyugszik, de mivel 1686-ban, Buda visszafoglalásakor szétlőtték, és utána barokk stílusban renoválták, ebből már nem sok minden látszik. 50 évig laktam ott, kezdetben a szüleimmel, s az utóbbi években felújítottam a lakást. De ez már a múlté! A sors úgy hozta, hogy el kellett adnom. Most a főváros zöldövezetében élek, modern környezetben.

És nem hiányzik a történelmi levegő?

Nem. Amit azok között a falak között magamba szívtam, velem jön mindenhova. Úgy gondolom, az épített környezetünk és a bennünket körülvevő tárgyak nem önmagukért valók, hanem értünk, emberekért. Márpedig az életet meg kell hagyni a változásban. Egy lakásban az évek során egymásra rakódnak az emlékek és tárgyak, vastagodnak, mint a guanó, végül az ember már lélegezni sem tud tőlük. Ilyenkor ki kell dobálni őket. Ezt tettem. Kevés dolgot vittem magammal, néhány bútort meg a festményeimet. Utóbbiakat gyűjtöm, de nem mindenáron ragaszkodom azokhoz sem.

A fotók alapján megpróbáltam belőni az ízlését. Nem igazán sikerült.

Eléggé eklektikus. Én a tárgyakban, bútorokban az egyéniséget keresem. Mindig a spirit, a sajátos szellem ragad meg. Ezért a lakásomban akadnak ázsiai, mexikói darabok éppúgy, mint a magyar népművészet ihlette tárgyak. Mindegyik egy szerelem. Megveszem őket, és majd meglelik a helyüket a rendszerben. Vagy nem.

Elvileg itt most a vizuális kultúráról cserélünk eszmét. Ki volt önre e téren a legnagyobb hatással?

A szüleim. Apám jó nevű újságíró és művészettörténész volt, és kevesen tudják róla, de emellett nagyszerű festő. Anyám pedig restaurátor. Odafigyeltek arra, hogy megtanítsanak látni. Apám illusztrációkat tépett ki innen-onnan, és ideadta nekem, hogy különböző szempontok alapján rendszerezzem őket. Híres épületek, csendéletek, festmények, portrék, fi ú, lány, mindenféle akadt a papírfecniken. És egyre mélyebbre lehetett menni a kategorizálásban. Iskola után ez volt a kedvenc szórakozásom. Nagyon alkalmas volt arra, hogy fejlessze a vizuális készséget. Aztán jött az első külföldi utazásunk. Tizennégy éves koromban elvittek a szüleim egy olaszországi körútra. Akkoriban itthon még semmi nem mozdult, szürkeség volt, Trapper farmer meg lakótelepek. Ami az érintetlen Umbriában, Velencében vagy éppen Padovában zúdult rám, az a rengeteg szépség, nagyvonalúság, tarkaság, izgalom, hatalmas robbanást idézett elő bennem. Az volt Olaszország hőskora: Antonioni, Pasolini, Anna Magnani, folyamatos politikai válságok, egy pulzáló demokrácia! Másfél hónap után jöttünk haza, és én éreztem, hogy többé nem lesz nyugalmam: utazgatnom kell! Azóta is ezt teszem. Gyűjtöm a benyomásokat.

…

Az interjú folytatásért és Bojár Iván András szubjektív dizájn és kulturális ajánlójáért lapozzátok fel a Nők Lapja legfrissebb Enteriőr különszámát!

Szöveg: Koronczay Lilla

Fotó: Erdőháti Áron