VERA
Mondd, hogy csináljátok Gabival, hogy folyton fej fej mellett haladtok? Tudatosan törekedtek rá, hogy együtt maradjatok?
…és mégse zavarjuk egymást? – kacag fel Vera azon a csilingelő, mégis valahonnan mélyről jövő hangján. – Talán azért, mert mindketten más műfajt képviselünk. Könnyűzenében utazunk, de én egyre inkább az intim hangulatú koncertek irányába haladok, Gabi meg mindig is a rockot nyomta ezerrel. Bár… mostanában a húgomon is kezdem észlelni a finomodás jeleit. Igazi nővé vált, és ez a zenéjén is rajta hagyta a nyomát. Egészséges rivalizálás persze létezik köztünk, de irigység soha. Mindennek a kulcsa a szeretet. Óriási szeretet vett minket körbe gyerekkorunkban, egy nagy, hangos, olaszos család, és még ma is, ha összejövünk a nagy ünnepeken, két pillanat alatt gyerekeké válunk újra, ölelgetjük egymást, kacagunk és sírunk. A testvéri kötelék szerintem erősebb mindennél, még a szülő-gyerek kapcsolaton is túltesz.
Büszke vagy a húgod sikereire?
Igen, nagyon örülök, hogy mostanában egyre népszerűbb. A Friderikusz-műsorral kezdődött, ahol Sándorral beszélgetve Gabinak egy másik, komolyabb arcát ismerhették meg az emberek. Eddig valahogy nem tudta megmutatni, mindenki azt hitte róla, hogy „lökött kis liba”. Pedig csodálatos ember! Az igazsághoz tartozik, hogy kölyök volt még, amikor ráborult ez a sokszor terhes ismertség, gondolj bele, alig töltötte be a tizenhatot, amikor 2004-ben jelentkezett a Megasztárba. Annyira akarta, hogy anyukám azt mondta neki: „Ha megnyered a Helikon Fesztivált, nem bánom, jelentkezhetsz!” És sikerült neki. Pedig szerintem anyu titkon nem túlzottan drukkolt a dolognak. Én már 18 voltam, felnőtt, az rendben van. De Gabi még gyerek! Csakhogy amit a húgom egyszer a fejébe vesz…
Makacs lány?
Egy kis pulykakakas, nagyszájú, és addig nem nyugszik, míg övé nem lesz az utolsó szó. De én ezt is szeretem benne. Látnod kellett volna, hogy oltotta a fiúkat a suliban, amikor a duciságom miatt halálra cikiztek.
GABI
Úgy érzem, mintha egy láthatatlan köldökzsinór kötne össze téged Verával. Mintha húzna maga után.
Rosszul érzed. Egy vérből valók vagyunk, és ez nagyszerű dolog, de én mióta az eszemet tudom, énekesnő akartam lenni. Úgyhogy ez csupán látszat, valójában nagyon is tudatosan építkeztem, nem a nővéremet utánzom. Emlékszem az első kattanásra. Talán nyolcéves lehettem, feküdtem a kosárlabdapályán a hátamon, és bámultam az eget. Akkor jött az az érzés…
Milyen?
Hogy hirtelen kitágul az univerzum, és én csak egy kis pont maradok benne. Megéreztem a kicsinységemet, ugyanakkor elkezdtem gondolkodni azon, vajon miért születtem erre a bolygóra. Mi lehet a küldetésem? Nem volt nehéz választ találni. Mindenkinek körül kellene néznie, milyen adottságai vannak, milyen eszközök állnak a rendelkezésére, és azokhoz szabni a célt. Én énekelni tudtam. Már csak az volt a feladat, hogy megőrizzem magamban ezt a tiszta hangot.
Gondolom, elhomályosodott néha…
Persze. Anélkül nincs. Például tettem egy kitérőt a tánc felé. A szomszédban lakott valaki, aki a nagy múltú Batsányi Néptáncegyüttesbe járt Tapolcán, és magával hívott engem is. Biztos mondta Vera, hogy imádtam táncolni, ezt is nagyon élveztem. Szinte mindenben jól teljesítettem, ami mozgással volt kapcsolatos. Az éneklés azonban újra és újra átvette a főszerepet.
…
Szeretnéd tudni miről mesélt még a Tóth testvérpár? Interjúnkat megtalálod a Nők Lapja Tél különszámának 50. oldalán!
Szöveg: Koronczay Lilla
Fotó: Németh Gabriella