A Saul fia című film sajtóvetítése után és a cannes-i díjkiosztó előtt találkoztam Röhrig Géza költővel, a film azóta már világhírű főszereplőjével. Akkor még poénnak szántam, hogy a cannes-i bemutató után percek alatt világsztár lesz, de nem hozta lázba. Szerinte még ha így is lenne, akkor sem változtatna sokat az életén.

Egy kávézó teraszán beszélgettünk, és a szomszéd asztalnál ülő társaságból két fiatal odaszólt, hogy szeretnék vele lefotóztatni magukat. Örömmel tett eleget a kérésüknek, ami nem jellemző a nálunk előforduló világsztárokra, én azért megkérdeztem a helyes fiatal párt: tudják, kivel fényképézkedtek? Nem tudták. Érthető, hiszen a filmet még nem láthatták, a lapok csak jóval később tudósíthattak a világsikerről. De akkor miért akartak közös képet? Összenéztek, majd a lány kicsit zavartan anynyit mondott: „Mert olyan jó fej. Van benne valami rendkívüli”.

– Nem megmondtam? Tényleg van benned valami, ami kijött belőled a filmben. El tudtad hitetni velünk, hogy Saul vagy, és az is voltál. Ezt nem lehet összemérni semmilyen színészi alakítással, annyira egyedi és szerintem megismételhetetlen.

– Örülök, ha így gondolod. Saul valóban az enyém volt, a legjobbkor talált meg, túl a negyvenen, amikor már azért letisztultabb az ember.

– Első filmszereped József Attila volt, a rendező Madaras József. Ha nem tűnsz el, itthon már akkor híres filmszínész lehettél volna.

– Nem hiszem. Én mindenesetre kimentem Lengyelországba, utána Izraelbe, itt ismertem meg a feleségemet, aki elcsábított Brooklynba.

– Így lettél magyar költő Amerikában. Milyen nyelven írod a verseidet?

– Csakis magyarul. Ha angolul beszélek, akármilyen jól, az mégiscsak olyan, mint amikor egy zongorista hegedül. Mindent magyarul írok, a regényemet is.

– Melyik fontosabb, a vers vagy a regény?

– A legfontosabb a költészet. Ha egy vers megkörnyékez, kizárólag arra koncentrálok. Számomra a vers a műfajok királynője. Az egyetlen, amit a versnél is többre tartok, az a dal. Semmi nem tud olyan erősen, tisztán megszólalni, mint az emberi hang, föltéve, ha az igazat mondja. Az átszúr minden rétegen.

– Ifjúkorodban énekeltél, zenéltél, magánlakásokban léptél fel. Ma is énekelsz még?

– Változatlanul írok dalokat. Az éneklés ugyanúgy része az életemnek, mint a vers, és eszem ágában sincs abbahagyni.

– Sok mindenben benne voltál a nyolcvanas években. Te alapítottad és te voltál a frontembere is a legendás, vadul rendszerellenes, majd betiltott Huckleberry együttesnek. Ezután filmrendezői diplomát szereztél Szabó István osztályában, utána magyar–lengyel szakos bölcsészhallgatóként Krakkóban kívántad elmélyíteni a tudásodat. De hogyan lettél lázadó, underground zenészből meg a többiből haszid, vallásos zsidó?

– Krakkótól alig negyven perc Auschwitz, egy hónapig mindennap oda voltam reggeltől- estig. Akkor még szovjet kézben volt a tábor, mindent úgy hagytak, ahogy találtak, volt a helynek egy szinte radioaktív hatása. Ott írtam az első verseskötetemet, a Hamvasztókönyvet is.

– Végül ez a zarándokút vezetett el Saulhoz. A film elvitathatatlan érdeme, hogy „rehabilitálja” a sonderkommandósokat, akiket a haláltáborok foglyai is kiközösítettek.

– Róluk még a túlélők nagy része is megvetően beszélt, mint olyanokról, akik kollaboráltak a nácikkal. Ez teljes félreértése kiszolgáltatott helyzetüknek. A filmmel talán sikerült tisztázni a szerepüket. Amikor elkészült a Saul, az egyik kommandós fia e-mailben köszönte meg a stábnak. Sajnálta, hogy az édesapja ezt már nem érhette meg.

– Bevallom, szinte semmit sem hallottam róluk. Se jót, se rosszat. Bármit is gondolhattak magukban, elhallgatták.

– Pedig a sonderkommandóról szóló legelső könyvet a világon egy nagyváradi patológus, dr. Nyiszli Miklós írta, aki Mengelének volt a kórboncnoka. Műve folytatásokban már ’46 márciusában olvasható volt egy rangos párizsi lapban. Ez volt az első hiteles beszámoló, hisz ő a saját szemével látta, mi történik a láger epicentrumában. Ő is csak azért élte túl, mert szükség volt rá, főleg azután, hogy beindult a magyar deportáció. Olyan sok embert égettek el, hogy végül már a kemencék sem bírták, a 400 fős kommandót fel kellett duzzasztani ezerre. A náci tisztek kétségbeesetten táviratoztak Budapestre, hogy lassítsák a transzportok küldését, mert éjszaka is úgy lobogtak a krematóriumok, hogy attól tartottak, a lángok miatt a láger célpontjává válhat a szövetségesek bombatámadásainak. Borzalmas „csúcsteljesítmény” két hónap alatt úgy eltüntetni félmillió magyar embert, hogy semmi ne maradjon belőlük. Még a csontjaikat is, amiket kikotortak a hamuból, ledarálták, és a közeli folyóba lapátolták.

– Akkor bezzeg nem késtek a vonatok, holott százezrek menekülhettek volna meg. Épp ez a megmagyarázhatatlan, alapos precizitás okoz mindmáig feloldhatatlan feszültséget hazai közérzetünkben.

– Ez a fajta történelmi igazságtétel elmaradt a kommunizmus bűneivel szemben is. Szőnyeg alá lettek söpörve az ’56 utáni megtorló kivégzések, a kitelepítések, Recsk, meg ami a svábokkal történt, vagyis visszatérő mulasztás ez mifelénk. Megannyi Titanicként hevernek bennünk bűneink. 1990-ben a politikai spektrum mindkét oldala villámgyorsan egyetértett abban, hogy lapozzunk, holott az erkölcsi megújulásnak igenis vannak megszentelt pillanatai, lehetőségei, amikor kivételszerűen végre megélhetnénk, hogy mégsem vagyunk következmények nélküli ország. Ám sajnos az vagyunk.

– Magadról is mondj valamit: mit csinálsz Amerikában?

– Végzettségemnél fogva tanár vagyok, négy gyerekem van, de mivel a pedagógusokat ott sem fizetik túl, sok minden mást is csinálok azért, hogy megéljünk.

– Nálunk sokan hiszik, hogy Amerika tejjel-mézzel folyó Kánaán, aki kimegy, perceken belül meggazdagodik. Neked sikerült?

– Nem, de hogy eloszlassak egy félreértést, csak New Yorkban 26 ezer gyermek hajléktalan. Ami a nyomort illeti, abból Amerikának is jut. Főleg a nagyvárosokban. A gyerekek sorsa mindig nagyon érdekelt. Sok gyereket szerettem volna, ha rajtam múlik, huszonkettőt, mint a héber ábécé betűi, de azért a négy is szép. Két fi ú, két lány, tehetségesek, gyönyörűek, szeretik egymást. A két nagyobbik 18 és 15 éves, az ikreink éppen ma hét hónaposak.

– Jól megértitek egymást a feleségeddel?

– Istennek hála, jól. Már alig várom, hogy újra pelenkázhassam az ikreket, és a regényemet is ott folytathassam, ahol abbahagytam.

– Milyen regényt írsz?

– Többnemzedékes családregényt, régi adósságomat törlesztem. Már a kilencvenes években elkezdtem, majd a kitelepülés utáni nehézségek miatt abba kellett hagynom egy bő évtizedre. Kábé egy éve felvettem a fonalat, háromnegyed részben már elkészült, a címe is megvan: Halott kenyér, de azért lesz még jócskán vele munkám.

– Ideje lenne újra kiadni A Rebbe tollatépett papagája című könyvedet, sokan keresik, mind egy szálig rég elkelt.

– Tudom, már fénymásolatokban is terjesztik.

– Új verseskötet?

– Februárban jelenik majd meg.

– Idézek egy versedből: „mondj egy érvet arra, hogy éljek/ gondolkozik töpreng valami jót keres/ kissé félve kérdi: „paradicsomleves?” Jó neked hazajönni?

– A legjobb. Ha jut rá idő, és futja a pénzből, mindig jövök, mert honvágyam van, és mert idetartozom. Itthon mindennap eszem egy púpozott mélytányér mákos gubát. Amerikában csak díszítésre használják a mákot, darálva nem is kapható.

– Elégedett vagy az életeddel, mit kívánnál még?

– Mozgalmas volt az életem eddig, akár a karaván, hol
erre, hol arra kanyarodott. Utat is tévesztettem párszor, ám
a csillagok idővel azért mindig előbújtak.

Az interjú eredetileg a Nők Lapja 2015/29. lapszámában jelent meg.

Szöveg: Vadas Zsuzsa

Fotó: Szász Marcell